Bronislaw Wildstein. Feltette

Nagy valószínűséggel a korábbi „besúgóvadász” testületek sorsára juthat az idén létrehozott Kenedi-bizottság. Vagyis érdemi hatáskör, igazi betekintési jogosultság nélküli látszattevékenységre kárhoztatik. Legalábbis erre utal, hogy mondvacsinált (inkább ürügynek tekinthető) személyiségjogi, adatvédelmi, felhatalmazási kifogásokkal hátráltatják őket. A politikai elitnek majdnem két évtizede volt, hogy tisztázza a fentieket, időben lezárva a dolgot. Ehelyett – úgy tűnik – inkább érdekeltek a rázós téma jegelésében, mint a diktatúra vétkeivel történő számvetésben. A múltfeltáró grémium keze béklyóban, emiatt lehetetlen kiderítenie az állambiztonsági iratállomány 1989-90 utáni sorsát. Pedig a cél elvileg az lenne, hogy megtudhassuk: hány aktát tarthattak vissza a BM III. Csoportfőnökség jogutódai. S végre felmérhető legyen a teljes, rendőrállamilag archivált kartotéktömeg. Ami egy átláthatóságot biztosító ügynöktörvény nyersanyaga lehetne. Melynek alapeleme az öntisztító nyilvánosság.

Ha valaki Magyarországon álláshirdetésre, kinevezéssel betöltendő tisztségre pályázik, számíthat rá: erkölcsi bizonyítványt – netán feddhetetlenségi igazolást – kérnek az önéletrajzához csatolva. Annak dokumentálását, hogy szerepel-e rendőrségi nyilvántartásban, magyarán: van-e priusza, illetve folyt-e vele szemben büntetőeljárás. Aki munkát akar, nem tiltakozhat – jogaira hivatkozva – az ilyenfajta lekáderezés ellen. Mi több, bizonyos multinacionális cégek (és pénzszállítással, őrzésvédelemmel foglalkozó vállalatok) ennél is tovább lépnek. Aláíratnak leendő dolgozójukkal egy papírt, miszerint utána nyomozhatnak az illető hátterének: vannak-e gyanús alvilági összeköttetései? Ilyen környezettanulmányokat nemzetbiztonságilag rizikós állami hivataloknál ugyancsak végeztet(het)nek. Így aztán pályafutása során legalább egyszer szinte mindenki keresztülmegy ezen.

Amennyiben tudhatom, hogy beosztottam, üzlettársam stb. összeütközésbe került (vagy sem) a paragrafusok némelyikével, (illetve hozzáférhetőek bírósági periratai), akkor miért tilalmazott nyilvánosságra hozni valaki beszervezésének tényét? Mert jelen pillanatban a titkosrendőrségi informátorok anonimitásának védelme erősebb a besúgottak szempontjainál. A magára vonatkozó jelentéseket persze megismerheti, akit hajdanán „vamzeroltak”. Ki is logikázhatja a ráépült tégla nevét. De – legalábbis a formális jog alapján – nem publikálhatja azt. Ha megtehetné, úgy semmi akadálya nem volna, hogy rákerüljön a világhálóra, ahová bárki odakattinthat. Minden, a „BM-fájlok” tanulmányozhatóságáért harcoló (és laikusok számára ugyancsak rálátási lehetőséget biztosítani kívánó) javaslat akadályoztatásának hátterében az ettől való irtózás van.

Tegyük fel, minden alaki és jogértelmezési kifogás helytálló a bizottság esetében. (törvényileg a működése nincs rendesen aládúcolva, gondok vannak a hatásköri leírásával, stb.) ez akkor is csak kifogás. Az Országház elsöprő többsége szimplán nem kívánja a lakossággal megosztani, ki volt ügynök. Ha akarná, csak jutott volna idő egy paragrafus-barát forma tető alá hozására. Lássuk, mi alapján utasítja vissza ezt. Nem érv a publikálással szemben, (pedig rengetegszer ismételgetik) hogy a lakosságot – azon belül az új generációkat – kevéssé foglalkoztatja a dolog. Akit nem érdekel a hálózati személyek listája, az legfeljebb kihagyja az internetes rákeresést. Diszkóba is többen járnak, mint könyvtárba, mégse gondolja úgy senki, hogy nincs rájuk szükség.

Kenedi János

De ugyanígy kicsorbult ellenvetés, miszerint a saját polgárai után kémkedő államgépezet egykori csavarjai maguk is áldozatok. Így nem sportszerű kiszolgáltatni őket az utókor megvetésének. Való igaz, a besúgók egy része kényszer hatása alatt jelentett. Egy rendőrállamban bárkiről lehetett kompromittáló adatokat összeszedegetni. Olyan magánéleti dolgok, amik demokráciában kizárólag az egyénre tartoznak, a Kádár-rendszerben zsarolási lehetőséget kínáltak. Volt, akit homoszexualitásának megszellőztetésével fenyegettek. Mást azzal, hogy nős emberként félrelépett. De az olyan, a hiánygazdaság feketepiaca szülte apróságok, melyeket a száját nem járató kisembernek elnéztek – pitiáner valutacsempészet, fusizás, kisstílű csalások – is terítéken lehettek. Mindezt tudjuk. Bizonyos, hogy sokaknál van enyhítő körülmény, amikre hivatkozhatva morálisan feloldozást nyerhetnek.

Csakhogy a bűnbocsánat feltétele a vétkek megvallása. A diktatúra azért tudta spiclihálózatát ocsmány pókként ilyen nagyra szőni, mert a „tartottak” biztosak lehettek abban: kollaborációjuk titok marad. A demokrácia győzelme pont az lenne, ha kiderül: az illegitim, népelnyomó hatalom kiszolgálására előbb-utóbb mindig fény derül. Függetlenül attól, közszereplő vagy magánember az érintett. S valljuk be: a „hálózati múlt” fényre kerülésének ódiumai demokratikus viszonyok közepette nagyságrenddel enyhébbek annál, amit a besúgottaknak kellett elszenvedniük a polgárjogokat lábbal tipró rezsimtől. Azon politikai tényezők, kik most hajánál fogva előrángatott bürokratikus akadályokat emelnének a „tisztító vihar” útjába, azt próbálják meggátolni, hogy reprezentatív, teljes adatbázis lehessen egy majdani közzététel alapja. Hisz abban egyetérthetünk: a megismerést torzítaná, ha kimazsolázott, átszűrt, összeszelektált papírhalmon alapulna. A maradéktalan „felszínre hozásra” viszont csak igen halovány sanszunk lehet.

Reméljük, egyszer nálunk is megunja egy kutató, zsurnaliszta vagy hivatalviselő a hatalmasok ügynökfronton zajló cinikus sakkjátszmáját. Különben a dokumentumok száz év múltán is offline porosodnak a raktárban. S igaz lesz rájuk Ráday Mihály városvédő szlogenje: unokáink se fogják látni…

Papp László Tamás