„Baráti tűzbe” kerültem, vagy orvlövészek vettek célba? Háborúban, de még a magyar médiában is előfordulhat, hogy ezzel a kérdéssel kell szembenézni. Igaz, sokat nem érdemes tűnődni azon, honnan vették célba az embert, a legfontosabb minél előbb fedezékbe húzódni és reagálni. Ez jutott az eszembe, amikor a Magyar Nemzetben, a legnagyobb példányszámú jobboldali napilap május 31-i számában elolvastam Németh György: Monok szociálpolitikai forradalma című cikkét. (Lásd a mellékelt dokumentumot.) Az írás két utolsó bekezdését a szerző kizárólag szerény személyemnek, pontosan egy, a hvg.hu internetes portálon 2008. május 26-án megjelent cikkemnek szentelte.

Kezdjük a polémiával. Mielőtt érdemben reflektálok Németh megalapozatlan és félreértésen alapuló állításaira, engedtessék meg néhány mondat arról, hogy a médiában milyen mértékben engedhető meg a „legyalázás”. Úgy látszik, a jobboldali sajtó munkatársai képtelenek megérezni, hogy meddig mehetnek el az argumentum ad hominem (személyes érvelés) terén, mikor alakul át a vita sárdobálássá, „ahogy a csövön kifér”, mely lehetetlenné teszi, hogy az olvasó elfogulatlanul megítélje, kinek van igaza. Ezt a szarvashibát a professzionálisan magasabb színvonalú baloldali sajtó munkatársai jóval ritkábban követik el: sértéseik visszafogottabbak és pontosabbak, éppen ezért fájdalmasabbak azok számára, akit a munkatársai célba vettek. (Ezt az elmúlt tíz év tapasztalata alapján tanúsíthatom.) De térjünk vissza Németh Györgyhöz, aki szerint a hvg.hu internetes napilapként működő portálon (vagyis nem a Heti Világgazdaság című hetilapban!) megjelent írásom, melynek címe: Letilthatják-e a családi pótlékot iskolakerülésért? „ellenforradalmi” szellemű, „alantas tartalmú” és „dezinformáló célzattal született”. Voltak a huszadik században időszakok, amikor egy ilyen nyilvános kritika után a megtámadott személyt rövid úton internálták. Csak az meglepő kissé, hogy ez az alpári stílus a jobb napokat látott Magyar Nemzet hasábjain tűnik fel.

De most már ideje, hogy a valóban kényes témáról beszéljünk. Arról, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, aki a március 9-i, számára vereséget hozó népszavazás után „már a középosztály kegyeit látszik keresni”, felismerte, hogy hibát követett el a 2002 tavaszán hatalomra jutott, s mostanáig regnáló MSZP-SZDSZ koalíció, amikor módosította az 1998. évi LXXXIV. törvényt, illetve a családok támogatásáról szólt, illetőleg a végrehajtásáról rendelkező 223/1998. (XII. 30.) kormányrendelet, s elfogadtatta a 2002 évi XXXIII. törvényt. Az 1998-as törvény, melyet a Fidesz által vezetett koalíció fogadott el az országgyűlésben, a családi pótlék egy részének visszatartásával (pontosabban az ezzel együtt folyósított nevelési pótlék megvonásával) fenyegette meg mindazokat a családokat, melyek nem gondoskodnak arról, hogy gyermekük egy megadott óraszámnál többet ne hiányozzon igazolatlanul az iskolából. A Népszabadság május 20-i számában megjelent beszámoló szerint Lamperth Mónika szociális és munkaügyi miniszter lemondása, és Szűcs Erika kinevezése összefüggésbe hozható a nézeteltéréssel, mely a kérdés körül lángolt fel a kisebbségi MSZP-kormányon belül.

A hvg.hu internetes portálon megjelent cikkemben felidéztem, hogy a baloldali értelmiség jeles képviselői kezdettől fogva támadták a Fidesz vezette koalíciós kormány alatt elfogadott 1998-as törvényt, illetve az általa létrehozott támogatást, melyhez hasonló ma is érvényben van Szlovákiában, és számos európai országban, ahol ezt „feltételhez kötött segélynek” hívják. A liberális szociológusok és közírók bírálatának az volt az alapja (és a cikkemben erre utaltam, bár a felfogással a legkevésbé sem azonosultam), hogy mindenekelőtt az otthoni tanulás körülményein kell javítani, továbbá vonzóvá kell tenni az oktatást a legszegényebb családok gyermekei számára, akkor majd kevesebben kerülik majd az iskolát. Addig pedig, amíg ez az ideális állapot be nem következik, nem szabad függővé tenni a családi pótlék, illetve a nevelési támogatás folyósítását az iskolalátogatástól, részben azért, mert ezzel túl nagy hatalomhoz jutnak a helyi önkormányzatok, mellyel vissza is élhetnek. De azért sem, mert a nevelési pótlék visszatartása az amúgy is nagy nyomorban élő gyermekeket sújtaná.

Az oktatási törvény 2002-es módosítása továbbra is fenntartotta az általános tankötelezettséget, csak visszaállította az iskolakerülésért kirótt bírság rendszerét, melyet azonban az elmarasztalt, segélyezett szülőkön nem lehetett, s ma sem lehet behajtani. Az önkormányzatoktól így megvonták a lehetőséget, hogy a nevelési támogatásból tiltsák le a bírságot, illetve ezt az összeget természetben, például utalványok formájában jutassák el a rászorulóknak. Az azóta követett politika „eredménye” többek között az iskolák és a pedagógusok tekintélyének megrendülése, a szaporodó, olykor tettlegességig is fajuló konfliktus sorozata lett, anélkül, hogy az elmúlt hat évben érdemi eredményt értünk volna el a legszegényebbek, köztük a cigányok társadalmi integrációja terén, Ennek a rendszeres iskolalátogatás valóban nélkülözhetetlen (bár önmagában, egyedül semmit sem garantáló) eleme. Sejtelmem sincs, hogy Németh György milyen alapon írta: „Pelle lényegében azt állítja, hogy az iskolakerülés jogos.” Ezt senki sem állította nyíltan (én a legkevésbé!), de most már a kisebbségbe szorult, és a liberálisoktól függetlenedő szocialisták is felülvizsgálják az „Út a Munkához” program keretében eddigi, az iskolakerülést elvileg továbbra is tiltó, de a gyakorlatban mégiscsak lehetővé tevő álláspontjukat.

Monok és a hegyaljai községek, s most már Sárospatak polgármesterei, akik között szocialista országgyűlési képviselők is vannak, a segélyezési rendszert átalakítanák, ami a létminimum alatt élőket, akik közül a halmozottan hátrányos helyzetű cigányok jelentős részt tesznek ki, közelről érinti. (Mivel a törvények értelmében minden etnikai alapú nyilvántartás tilos, a szakemberek is csak becslésekre hivatkozhatnak.) Az önkormányzatok fellépése a jelenlegi politikai és médiaviszonyok között meglehetősen kockázatos, hiszen minden társadalmi kezdeményezés, mely a cigányok sorsát érinti, kiváltja a kisebbségvédők dühödt támadását, s rögtön akadnak néhányan itthon és külföldön, akik ennek kapcsán „negatív diszkriminációt”, és rasszizmust vélelmeznek. Mégsem véletlen, hogy itt, és nem az ország más részén indult el az „alulról jövő kezdeményezés”. Ne feledjük: Hegyalján van Olaszliszka. Itt került sor arra a lincselésre, mely Magyarországon az utóbbi években talán a legsúlyosabb, mindenesetre a legnagyobb visszhangot keltett etnikai konfliktus volt.

De mit lehet várni attól, ha helyi szinten közmunka végzéséhez kötik a segélyeket, illetve a gyerekek iskolalátogatáshoz a családi pótlék (illetve a nevelési segély) készpénzben történő folyósítását? Nem sokat, hiszen a helyi rendeleteket a regionális közigazgatási hivatalok, illetve az Alkotmánybíróság minden további nélkül megsemmisítheti, a jogszabályokra való hivatkozással. Igaz, a jelenlegi segélyezési rendszer bírálói kezdeményezhetik a parlamentben a törvények és jogszabályok racionális módosítását. Ezt azonban szinte lehetetlenné tesz az a zűrzavar és ködösítés, mely a területen az utóbbi két évtizedben kialakult. A szociális rendszer érdemi felülvizsgálatához adatokra, információkra és kiérlelt koncepciókra lenne szükség, ezek azonban minden jel szerint hiányoznak, mert bizonyos, „politikailag korrekt” előfeltevések már az adatgyűjtést is lehetetlenné tették. Lényegében nem tudjuk, hogy magyar állam pontosan hány embert, és milyen jogcímeken segélyez, hiszen ebben részt vállal a munkaügyi és szociális, az egészségügyi és az oktatási tárca is, és ezeket a feladatokat egymásnak „passzolják”. (A klasszikus példa erre a rokkantnyugdíjazás intézménye. Ez alapjában véve az egészségügyre tartozik, de a döntéshozók végső soron figyelembe veszik a szociális szempontokat is.)

Persze, az önkormányzatoknak helyi szinten vannak adataik, de ezeket országosan nem összesítik és értelmezik. Nem lehet például felmérni, hogy a segélyek és támogatások milyen mértékben érik el a céljukat, az álláskeresést, illetve a munkahelyek megtartását. Gondoljuk csak meg: ha a mai Magyarországon nem lehet tudni, hogy pontosan hány ember jogosult mozgássérült igazolvány kiváltására, és a társadalombiztosítási járulékok nyilvántartásának megteremtése érdekében most tettük csak meg az első lépéseket, ki tudna belátható időn belül rendet tenni a segélyezési politika dzsungelében?

Ma már Gyurcsány Ferenc is hajlik a szlovákiai példát követésére, a segélyezési rendszer megszigorítására, a konvergencia program eredményes végrehajtása érdekében. Úgy tűnik, azt a filozófiát követi, hogy „álljunk az élére annak, amit nem tudunk megakadályozni”. Kérdés azonban, hogy a közvélemény kutatások szerint népszerűtlen, kisebbségben maradt szocialisták képesek-e, illetve hajlandók-e felvállalni a segélyezés megszigorításával járó konfliktusokat. Azt sem tudni, hogyan reagál minderre a „konstruktív ellenzékiség” szerepében debütáló SZDSZ, mely az eddig követett, s láthatóan rosszul funkcionáló „roma integrációs” programok motorja volt.

A megoldást, vagyis hogy mit kellene tenni azért, hogy a legszegényebbek gyermekei számára is vonzó legyen az iskola, és az oktatás az eddiginél hatékonyan segítse elő az integrációt, természetesen én sem tudom. Tömérdek feltételt kell megteremteni, a munkahelyteremtéstől kezdve az infrastruktúra teljes rendszerének fejlesztéséig. De mindezt megelőzően érdemben érvényt kell szerezni a tankötelezettségnek, végső soron a segélyek, és a nevelési támogatás visszatartásával is. Remélem, ennek kimondásánál többet Németh György sem vár tőlem, és eltekint attól, hogy „rohanvást csatlakozzak a monoki forradalmárokhoz”.

Pelle János