Pelle János
Pelle János
Tetszett a cikk?

Schiffer András, a Lehet Más a Politika frakcióvezetője élesen bírálta a parlamentben Orbán Viktor egykulcsos családi jövedelemadót, bankadót és a bürokrácia leépítését tartalmazó gazdasági akciótervét. Szemére vetette a „neokonzervatív” fordulatot a Fidesznek, azt állítva: "úgy tűnik, hogy miközben ebből a parlamentből eltűnt Kóka János és az SZDSZ, az önök képében visszatért". Pedig a Fidesz mérsékelt jobboldali pártként azt teszi, ami ilyen irányultságú párttól elvárható: elsősorban a középosztálynak kedvező döntéseket hoz.

A legnagyobb ellenzéki párt, az MSZP részéről elismerő szavak is elhangzottak, tekintettel arra, hogy az új kormány elkötelezte magát a 3,8 százalékos államháztartási hiány mellett. Úgy tűnik, Orbán némi megingás után nem dobja a lovak közé a gyeplőt, hanem folytatja a Bajnai-kormány által elkezdett szigorú gazdaságpolitikát.

Kóka János még miniszter korában.
MTI

Ezen a héten a gazdasági és politikai felfogások terén tisztázódni látszanak a parlamenti törésvonalak, amit csak üdvözölni lehet. Egyik oldalon áll a Fidesz, eltávolodva a szociális demagógia ingoványos talajáról, és visszatérve az 1998 és 2002 között vitt „középosztály-pártoló” politikájához. Vele szemben az LMP a „dolgozó osztályok” képviseletét vállalja fel, szót emel a szegényekért és bírálja a gazdagokat, a „felső középréteget”, amelynek kedvezményeket nyújt az újonnan bevezetendő adórendszer. E két pólus között helyezkedik el az MSZP és a Jobbik: az előbbi, sajátos módon, eddigi politikai vonalvezetését korrigálva most már egyetért a Fidesz tervezett gazdaságpolitikájának bizonyos lépéseivel, míg az utóbbi, bármilyen furcsa, közelebb áll az LMP-hez, illetve elsősorban a nacionalizmusában, a kisebbségek elleni fellépésében tér el tőle.

Mint ismeretes, kiesett a parlamentből az SZDSZ. Ha a liberálisoknak van is véleményük a középrétegeknek kedvező kormánypolitikáról, az már alig érdekel valakit. Legföljebb a szellemük van jelen a parlament üléstermében, az is csak akkor, ha egy másik párt frakcióvezetője megidézi. Az állami megrendelésekből meggazdagodott milliárdos, Kóka János, mint néma kísértet, a félresiklott rendszerváltás kísértete. Jogosan merül fel a kérdés: mi volt az a bűn, mely miatt a liberális program képviseletét a nyolcvanas évek végétől vállaló pártot a túlvilágba űzte a magyar választók akarata?

A válasz egyszerű. Elég felidézni a liberálisok a saját, eredeti jelszavát: „Tudjuk. Merjük. Tesszük.” Ehelyett, bár valószínűleg tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy a középosztály megerősödése nélkül nem fejlődhet a gazdaság, nem erősödhet meg a magyar társadalom sem, kompromisszumot kötöttek a szociális demagógia szirénhangjaira eredendően fogékony szocialistákkal. Azt a képtelen gondolatot favorizálták, amit még Jászi Oszkár vett át Herbert Spencer 19. századi angol szociológustól, és idézett a Huszadik Század című folyóirat beköszöntő cikkében. Spencer mondata így hangzik: „Senki nem lehet addig szabad, senki nem lehet addig tökéletesen erkölcsös, senki nem lehet addig tökéletesen boldog, míg mindenki nem boldog.”

Ez az egyszerre utópikus és irreális eszme liberálisainknál (ugyanúgy, mint egykor a század elejei polgári radikálisoknál, akiket példaképüknek tekintettek) sajátos módon megfért a gazdasági téren a „természetes kiválasztódás” eszméjével. A liberalizmus, abban a változatban, ahogy azt az SZDSZ képviselte 1990 után, a középosztályt inkább csak jelszavakban favorizáló formában létezett. A legszegényebb rétegek, az „alsó decilis” támogatását a  társadalmi igazságosság nevében követelte, ám mindebből maguk a támogatandók, a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek szinte semmit sem érzékeltek.

Liberálisaink, és a velük együtt tizenkét évig együtt kormányzó szocialisták demagógiája, a szegények melletti látványos kiállása nem volt több látványos gesztusok sorozatánál. Ezek gyakorlásában élen jártak a hozzájuk kötődő „értelmiségi holdudvar” tagjai. Figyelmen kívül hagyták, hogy a „balliberalizmus”” a gyakorlatban a multinacionális cégeket, a külföldi befektetőket és a pénzintézeteket preferálta, és azoknak volt hátrányos, akiknek legalábbis elvileg kedveznie kellett volna: a középosztály gazdasági és társadalmi bázisát alkotó hazai kis- és középvállalkozóknak.

Orbán Viktor június 8-án meghirdetett 29 pontos gazdasági akcióterve nyíltan felvállalja, hogy a középrétegek érdekeit tartja szem előtt, például személyi jövedelemadó és a társasági adó csökkentésével, az úgynevezett „kis céges adók” eltörlésével vagy a családi jövedelemadó bevezetésével. Más intézkedések, mint például a bedőlt lakáshitelesek otthonainak megvásárlása, vagy a devizalapú záloghitelezés eltörlése is az „alsó középosztály” életét könnyíti meg, egyedül a kilakoltatási moratórium meghosszabbítása érinti a legszegényebbeket, de közöttük is csak azokat, akik a fővárosban élnek.

A Fidesz tehát azt teszi, amit egy mérsékelt jobboldali, a középosztály érdekeit szem előtt tartó politikai erőnek tennie kell. Hasonlóval próbálkoztak a szocialisták és a liberálisok is, de mindig ellentmondásosan, úgy, hogy sem a legszegényebbek, sem pedig a középosztály nem húzott belőle hasznot, csak a leggazdagabbak, a multinacionális vállalkozások, és a velük kapcsolatban álló „off shore elit”.

Mindazonáltal igazuk van a 29 pontos Fidesz -kcióterv kritikusainak abban, hogy a bejelentett intézkedések következtében nem lesz több munkahely, sőt, a bürokrácia leépítése következtében alighanem több tízezer embert bocsátanak el, s ettől nem csökken, hanem növekszik a munkanélküliek amúgy is magas száma. Talán belátható időn belül ezen a téren is sikerül előrelépni, s Spencer, Jászi és Kóka (vagy inkább Milton Friedmann) után előbb-utóbb a munkahelyteremtő John Maynard Keynes szellemét is sikerül megidézni a magyar parlamentben.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!