Jókora felzúdulást váltott ki az Orbán-kormány legújabb rendelete a Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozat kötelező kihelyezéséről. Ezentúl megcsodálhatjuk a nevezetes nyilatkozat bekeretezett példányát a középületekben, a címer alatt. Emlékezetünkbe véshetjük a „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” felszólítással kezdődő patetikus nyilatkozatot, melyet a Parlament június 14-én fogadott el. Ha a szöveg ellen nem is, de bekeretezése és kifüggesztése ellen élénken tiltakoztak az ellenzéki pártok, az MSZP, a Jobbik és az LMP, melyek, ha másban nem is, abban egyetértenek, hogy ez a gesztus a magyar történelem sötét korszakait idézi, és a demokrácia meggyalázása.

Közíróink sem takarékoskodnak az epével és a vitriollal, amikor a nyilatkozatról esik szó, nem is szólva a hivatásos bloggerekről. Egyikük egyenesen azt helyezte kilátásba a nyilatkozatot kétharmados többséggel elfogadó honatyáknak: „Ha lesz egy kis időm, ígérem, hogy a Parlament előtt, fényes nappal törlöm ki a seggem a nyilatkozatotokkal.”

Érdemes eltűnődni azon, a Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozatot feltétlenül el kellett-e fogadnia az Országgyűlésnek, és ha igen, érdemes-e azon nyomban szimbolikus jelentőségűvé emelni. Nyilvánvaló, hogy a szöveg, melynek pontos szerzője ismeretlen, de valószínűleg Orbán Viktor fejéből pattant ki, azzal az igénnyel íródott, hogy egykor a történelemkönyvekben is szerepeljen. Ha felkerül a közintézmények falára és négy évig ott díszeleg majd, előbb vagy utóbb kőbe vésik, bronzba öntik, sőt, talán még tanítani is fogják az elemi iskolákban. Napjainkban, amikor felmérhetetlen mennyiségű szöveg születik minden pillanatban, jut el a nyilvánossághoz, majd tűnik el a feledés homályában, legalábbis szokatlan törekvés a törvényhozóktól, hogy egy nyilatkozat formájában maradandót alkossanak.

Amúgy maga a szöveg, melyet június 14-én a Parlament ünnepélyesen elfogadott, leginkább kegyes óhajtásnak, áldásos buzdításnak tekinthető, amit a magyar malasztnak hív. Akár írott malasztnak is nevezhetjük. A nyilatkozat szándékaival, megvalósítandó céljaival egyet lehet érteni, annyira nyilvánvalóak. Miért ne kívánna minden épelméjű ember saját országának és népének békét, szabadságot, egyetértést, munkát, otthont, családot, egészséget és rendet? Mikor először elolvastam, a Sevillai borbély Don Basiliója jelent meg előttem, aki legalább tucatszor mondja (illetve énekli) a vígoperában: „Áldást békét, adjon Isten!”, amire sokadszorra az a válasz érkezik: „Ezt már mondta, mondjon újat!”

Van azonban a kétharmados parlamenti többséggel elfogadott nyilatkozatnak egy kardinális kitétele. „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy ezt az alkotmányos keretek között megvívott forradalmat elismeri és tiszteletben tartja.” E megállapítás körül kezdettől fogva fellángoltak a közéleti szenvedélyek, összecsaptak politikusok és publicisták. Ezt a mondatot akarja betonba önteni most a kormánytöbbség, s erről állítja az egyelőre háromfejű ellenzék, hogy önkényuralomra való törekvést mutat, a jövendő diktatúrát készíti elő.

Tény és való, hogy eddig egyetlen párt sem kapott kétharmadot meghaladó többséget a rendszerváltás utáni magyar Országgyűlésben, és ha akarták volna sem tudták volna korrigálni a kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott politikai kereteket. A 2010. áprilisi választások eredménye mégis csak azt tükrözi, hogy a választók tekintélyes része megelégelte az előző kormányoknak a „kétharmados törvényekre” hivatkozó tehetetlenségét, átgondolatlan improvizációit, koncepciótlanságát. A választópolgárok érzékelték, hogy feltartóztathatatlanul sodródunk a legrosszabb típusú latin-amerikai rendszereket idéző állapotok felé, ahol a kevés mérhetetlenül gazdag ember folyamatosan a demokráciáról papol, de a túlnyomó többség reménytelenül szegény és elkeseredett.

Ezt a fenyegető állapotot akarták elkerülni, az SZDSZ korábbi szétesése után ezért küldték zabot hegyezni a másik rendszerváltó pártot, az MDF-t, fordultak el tömegesen az MSZP-től, és adtak eleddig ismereten erősségű, legitim felhatalmazást a Fidesz-KDNP-nek és Orbán Viktornak. Ezt nevezi a nyilatkozat, „a szavazófülkékben véghezvitt sikeres forradalomnak” s ezt akarja a magyar társadalom emlékezetébe vésni.

Valószínű, hogy a Nemzeti Egyetértésről szóló szöveg ünnepélyes elfogadása, és különösen a középületekben való kötelező kifüggesztése nem a legjobb húzás a kormány részéről. Nyilván hangsúlyozni akarja, új korszak kezdődik, élni fog a választásokon kapott felhatalmazással, mert az ország tovább nem várhat, a változtatások elkerülhetetlenek. Kérdés persze, hogy a szövegben tükröződő szándékokból mi valósul meg.

Eszembe jut, annak idején kötelező volt kifüggeszteni a kórházakban a jelszót: „Nálunk a legfőbb érték az ember.” Egy akkoriben elterjedt vicc úgy szólt, hogy egyedül a Kútvölgyi úti pártkórházban tért el a felirat: ott azt írták ki: „Nálunk a legfőbb érték az a néhány ember.” Óhatatlanul egy újabb változat jut eszembe: „Nálunk a legfőbb érték az az ember”. Szóval erre a rendeletre igazán semmi szükség nem volt. Csak kiagyalóit teszi nevetségessé.

Anker Gábor