Jeskó József fontos igazságokra világít rá a decentralizált, önszerveződő közösségi terek lehetséges politikai hatásait elemző tanulmányában. Valóban, a spontaneitáson, a fakultatív online társulásokon, kapcsolati láncokon alapuló „webpolgárság” kezd ráérezni saját erejére. Ennek jele a tűzijáték-blokkoló mozgalom népszerűsége (és részsikere), az Ungváry Krisztián történész érdekében folyó szolidaritás-pénzgyűjtés, de voltak ennek korábbi „tünetei” is. Elég a BKV-pótló kezdeményezésre gondolni. Márpedig, ha egy demokráciavédő „szociális háló” képes nyomásgyakorlóként fellépni, akkor előbb-utóbb a politika jó és rossz értelemben vett figyelmére is igényt tarthat.

A közvetlen médiademokrácia elvén üzemelő digitális civil nyilvánosság lassacskán lerúgja magáról a gyerekcipőt és felnőttkorba lép. Mindez a legnagyobb kihívást Jeskó szerint a Fidesznek okozhatja, melyről utóbbi időben joggal gyanítható, hogy „nem tud a média szerkezetében és ezen keresztül az egész közbeszéd formálásában bekövetkezett óriási változásokról, vagy nem akar róla tudomást venni.” Erre utalnak például a médiaszabályozás aggasztó tendenciái.

Valószínűleg nem arról van szó, hogy az új kormányzat és kormánypárt digitális analfabéta volna. Minden bizonnyal felismerték, ama trend, melynek eddig kedvezményezettje lehetett, mostantól fenyegetést is jelenthet rájuk. Miről van szó pontosan? A rendszerváltás utáni években a jobboldal örökös siráma a szoclib médiafölény, a médiaegyensúly hiánya volt. Egyrészt kárhoztatta a nyilvánosság főáramának szabadelvű balközépre húzását, másfelől azon sajnálkozott, hogy neki kevesebb olyan „médiabirtoka” van, amely az ő javára elfogult, amely tőle függ. A ’90-es évek második felében és az ezredfordulón beköszöntő világháló-forradalom hozott ebben némi relatív kiegyenlítődést. Bár a jobboldal továbbra is alulreprezentáltnak gondolta magát a „hivatalos” sajtóban, az internetes honlapok fórumai, majd később a politikai témájú blogok, véleményoldalak tekintetében jobbos dominancia köszöntött be. A nagyobb hírportálok olvasói hozzászólást biztosító felületeit szinte megszállták a „nemzeti oldal” hívei. Szövegeiket az anonimitás miatti szabadságtöbblet által is felerősített nyers, vehemens, küldetéstudatos hangvétel uralta.

Nekik kedvezett az is, hogy az utóbbi nyolc évben a jobboldal ellenzékben volt. Márpedig közhely, hogy mindig hálásabb, népszerűbb szerep a hatalmat támadni, mint védeni. Különösen nálunk, ahol a dacos, kurucos sérelem-és panaszkultúrának jelentős tradíciói vannak. A jobboldal az utóbbi évtized nagyobbik részében nemcsak az utcákon, de az elektronikus, virtuális politikai találkahelyeken is hegemón pozícióban volt. Ráadásul a kétfajta politikai tér szoros kölcsönhatásba lépett. A 2002-es kampány volt az első, ahol az internet (és a mobiltelefon) meghatározó szerepet játszott. A polgári körök mozgalma nem nevezhető független, klasszikus civil mozgalomnak, de tény, hogy spontánul indult, és később is őrizte a spontaneitás bizonyos elemeit. A választási mozgósítás gyakran internetes lánclevelek, („Mindenki küldje tovább az ismerőseinek…”), valamint sms-hírlánc révén zajlott. Ekkor kezdték az interaktív műsorokat jobbos önkéntesek elárasztani buzdító vagy éppen támadó üzenetekkel. Jóllehet, már akkortájt látszottak ennek a terjeszkedésnek a korlátai és veszélyei.

A Fidesz központosított, felülről vezérelt pártstruktúrában gondolkodott, illetve létrehozta udvari tévéit, újságjait, ahol a szerkesztett-moderált irányítás eleve gátak közé szorította az önszerveződést. A látható tulajdonossal, szakmai vezetéssel, névvel-címmel futó médiaszegmens nyilvánvalóan nem lehet annyira „szabadon felelőtlen”, mint egy internetes fórumozó vagy blogger. A műsorvezetőinek szavaikkal a bíróság, a médiahatóság felé is el kell számolniuk. Becsületsértés, rágalmazás, hamis tényállítás esetén kártérítési felelősséggel tartoznak. Így a szélsőséges diskurzus – amely online közegben jóval nehezebben szankcionálható – eleve tompult. A radikális csoportoknak már a legmilitánsabb publicisták sem voltak elég kemények. Hiába tett a Fidesz (és médiaholdudvara) akárhány gesztust az önjáró „veszettek” felé, érezhető volt, hogy ők ezt keveslik.  A 2006-os zavargások idején az utcai és online interakció újra egybefonódott. De annak ritmusát már nem a Fidesz diktálta.

A polgári körök fegyelmezettebb (és relatíve mérsékeltebb) hányada betagozódott a Fideszbe. Önmozgó és önfejű, ordas eszmékkel nyíltan szimpatizáló rétegeik viszont találtak maguknak új bálványt és médiaközeget. Amivel immár a Fideszt is veszélyeztetni kezdték. A Kurucinfó létrejötte és diadalútja példa rá, hogy a szélsőségesek gyakran innovatívabbak az újszerű médiatrendek elsajátításában, használatában, mint a demokratikus pártrendszer. A Gárda-vonulások és a „vadhajtásos fattyúmédia” párhuzamos alkalmazásával a szélsőjobb egyszerre vette szimbolikusan birtokba az utcát, illetve a virtuális térszeleteket.

Orbán pártja és kormánya kettős kihívással szembesülhet a jövőben. Hiába próbálja a kincstári forradalmiság jelszavával becsatornázni a radikális elégedetlenséget. Ugyanis kormánypárti forradalom nincs. A forradalmakat a hatalom ellen, nem pedig a hatalom érdekében vívják. Ha pedig demokráciában akar valaki gyakorlatban is forradalmat csinálni, azt a törvényes rend megdöntésére irányuló kísérletnek nevezik. Így aztán a forradalmat valóban felfalják saját gyermekei.

A Fidesz nem csupán egykori szélsőséges híveivel kerülhet szembe. Hanem azzal a politikamentes, politikaundoros vagy demokratikus tömeggel is, amely a Facebook terein gyülekezik. Lehet persze drákói médiatörvényt alkotni, mely a hatalom szélsőjobboldali és liberális és/vagy független kritikusainak szájára egyaránt lakatot kíván tenni. De ezzel legfeljebb annyit érnek el, hogy a kormány bírálóit – legyenek bármilyen világnézetűek – az alternatív média irányába terelik. Mondjuk a szélsőjobbot eddig sem kellett ilyesmire biztatni, eddig is jobban elvolt összeesküvés-elméleteivel a szubkulturális akolmeleget árasztó virtuális univerzumban.

Ha a politikai vezetés megkísérelné a főáramú nyilvánosság ellenőrzését, azzal a Facebooknak tenne hatalmas szívességet. Lévén, hogy a médiatudatos, demokrata fogyasztók is teremteni fognak maguknak olyan második nyilvánosságot, amit a hatalom nem, vagy csak jóval kevésbé tud korlátozni. A politikai oldalak kötött pályás frekvenciákért verekszenek, csakhogy a közélet bizonyos életkor alatt (sőt, már a polgárosult idősek között is) a nyílt pályás, szélessávú online agorán zajlik. Ha a narancspárt tengelyt akaszt ezzel a szabadságpárti életmódközösséggel, akkor a szélsőségesei után mérsékeltjeinek egy részét is elveszítheti.