Valószínűleg felkészülhetünk minden idők legunalmasabb kampányára. A két legnagyobb párt nyilvánvalóan abban érdekelt. Egyikük a győztes, a másik a vesztes nyugalmával indítja jelöltjeit. Persze a köznyelvi értelemben vett nyugalomról szó nincs. Sőt, a felszínen lesz itt minden, ami a nyugalom ellentéte. Program-minimalizmusra, egymással feleselő óriásplakát-szlogenekre, totális negatív kampányra, „leleplezésekre”, egymásnak üzengető süketek párbeszédére kihegyezett tusa. De a mélyben mindkettő ódzkodik olyan lépéstől, mely az eleve reménytelen pozícióit tovább rontja vagy biztos győzelmét bizonytalanná teheti, netán a meccs lefújása után válik időzített bombává. Ha két csapat között ekkora gólkülönbség van, egyiknek sem érdeke olyan játék, ami kockázattal jár. Hogy valamelyik kulcsfontosságú csatár vagy védő lesérüljön. A dolog nem kétesélyes, minek hát rizikózni? Programok ugyan vannak, de jórészt csillogó általánosságokban merülnek ki, plusz nincs róluk tétre menő, releváns vita.

Orbán Viktor a szavazófülkében

Fazekas István

A Fidesz nem akar olyasmit beígérni, ami azután hamarosan számon kérhető lenne. Így valószínűleg ugyanazt a kiskaput alkalmazza, mint tavasszal. Arra fog hivatkozni, nem tudja, mennyi van Budapest kasszájában, milyen a főváros (illetve más, szocib vezetésű nagyvárosok) reális helyzete. Így pedig, sajna, valós, dátumhoz kötött, összegszerű dolgokat sem mondhat. Ez persze a belpolitika minőségére nézve legalább annyira veszélyes, mint a nyílt hazugság. Ha nincs semmi (vagy alig van valami) konkrét, számokra lebontott, teljesítési határidőt is kijelölő dolog, azt is gondolhatom: ha nem ígértem szinte semmit, betartanom is alig kell valamit. Vagy azt: a szavazók biankó csekket adtak, azt csinálok, amit akarok.

Az MSZP szintén gúzsba kötve táncol. Elvileg kecsegtethetné bármivel a szavazókat, hisz úgysem fog nyerni. Csakhogy egy olyan párt, amely az országot nyolc, a fővárost tizenhat évig vezette, az ellenzékiség cipőjébe alighogy belelépve nem kezdhet rögtön demagóg ámokfutásba. Joggal kérdezné tőle a polgár: miért nem csináltad addig, míg hatalmon voltál? (Horváth Csaba ígérete ezért is bizonyult öngólnak.) Az MSZP-nek jelen pillanatban központi kampánydirektívája, önkormányzat-koncepciója nincs. Mert azt az ötletszerű rögtönzést, vergődést, ami ilyen címszavakon fut, aligha lehet de facto annak nevezni. Kormánypártból csúfos vereség után lett ellenzékiként a legrosszabbul nekik jön az önkormányzati kihívás. Ahelyett, hogy soraikat újjászerveznék, kibeszélnék a fiaskó okait, még hetekig kénytelenek látszategységet színlelni. Logikus, hogy gyengén muzsikálnak. Ami megy, az csupán fejveszett, szervezetlen kárenyhítés.

Az LMP-nek és a Jobbiknak „szűz pártként” persze érdeke lenne, hogy a két nagyobbik pártot vitára kényszerítse. Ők most válnak olyan helyhatósági tényezővé, amellyel számolni kell, ugyanakkor a legtöbb helyen nem kell városvezetői szerepre reálisan készülniük. Így nagyobb a mozgásterük. De pont ezért nem fog kiállni velük a „régi pártrendszer” két veteránja, lásd fentebb. Ráadásul a két párt helyzete aligha irigylésre méltó. A választási törvény módosításaival lerövidült ajánlásgyűjtő időszak miatt a parlamenti klub új tagjainak, mondjuk a budapesti főpolgármester-jelölt – kopogtatócédulákban mért –  „nevezési díjának” összeszedése is nem csekély logisztikai kihívás. Ettől a két új erő még felmutathat részsikereket, kisebb-nagyobb fegyvertényeket ott, ahol támogatottságuk az országos átlagnál magasabb (az LMP a fővárosi kerületek jelentős részében, egy-két megyeszékhelyen, a Jobbik Északkelet-Magyarországon, s egyéb válságtérségekben).

De helyhatósági dimenzióban országos – azon belül vidéki – párttá válni (illetve annak maradni) a Fideszen és MSZP-n kívül csak a Jobbiknak van esélye. Az LMP pillanatnyilag fővárosi (és részben nagyvárosi) kispárt, amelynek lehetőségeit meghaladnák a teljes választókerületi kínálatot lefedő ambíciók. (A Kétfarkú Kutya Párt sikere is őket fenyegeti a legjobban.) Ugyanakkor momentán az MSZP és a Jobbik is veszélynek érezheti a Fidesz centrális (pontosabban hegemón-domináns) „mamutpárti” törekvéseit. Amit helyileg csak itt-ott tudnak megkérdőjelezni. Egyik ellenzéki pártnak sincs reális sansza, hogy a szimbolikus, kulcsfontosságú fővárosi, kerületi, megyei és megyeszékhelyi közgyűlésekben egyedül abszolút többséget kapjon. Még együtt is ritkán tudnának ilyet produkálni. Hipotetikusan például Borsodban – ha Vona pártja túlszárnyalja önmagát és a szocik is átlaguk fölötti végeredményt hoznak – nem lenne kizárt MSZP-Jobbik koalíció a helyi testületek némelyikében. De ezzel mindkét párt kompromittálná magát és egymást, országos politikájuk számára mindez vállalhatatlan lenne. A Fidesz önmagáról vallott centrumpozícióját kétségtelenül erősítené, ha jelentős részben cigányok lakta településeken Jobbik-polgármester lenne. A szélsőjobboldali párt és a helyi romák borítékolható konfliktusaiban az Orbán-kormány rendteremtőként (illetve békítőként) léphetne fel.

Persze a győztesnek sem lesz fenékig tejföl. Ha az önkormányzatok, mint zsákmány, kiegyensúlyozottan, nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg kormány-ellenzék viszonylatban, akkor rendszerint az ősi, cinikus recept működik. Hogy az ellenzéki vezetésű településektől szinte minden központi pénzt elveszek, odaadván a „mieinknek”. Ami dupla haszon. Egyrészt kielégítettem a pártbázisom igényeit, plusz tudattam a választókkal: jobb a győzteshez húzni. (Eme gondolkodásmód sohasem mérlegeli, hogy ő is lehet vesztes oldalon.) Ámde ha a kormánypárt minden eddiginél sokkal nagyobb szeletet kap a helyi közhatalomból, akkor az önkormányzat-finanszírozásban keletkező törésvonalak pártközi viszonylatból egyetlen párton, a Fideszen belülre helyeződnek át. Nem lehet az újraelosztás átkonfigurálásával csak (vagy főként) az ellenzéket büntetni. A hatalomkoncentrálódás pedig fokozott elvárást generál a lakosságban, plusz megfosztja Orbánékat ama lehetőségtől, hogy belpolitikai kerékkötőkre, bűnbakokra mutogassanak. Ha kétharmadom van, saját kádereimből csinálok államfőt, állami főszámvevőt, alkotmánybírót, médiahatósági elnököt, megszállni kívánom az összes független intézményt, s immár az önkormányzatok elsöprő többsége is az enyém, akkor nincs kibúvó. Onnantól a nép szemében minden lényeges közhatalmi cselekedetért én leszek felelős.

Egyre többekben van kiábrándultság, hiányérzet. Azokban, akiknek az új, narancssárga kurzus, a Fidesz-nyomulás alapból ellenszenves, de az MSZP-t korruptnak, hiteltelennek tartják. A Jobbikot pedig szélsőségesnek, kirekesztőnek, az LMP-t viszont felszínesnek, naiv utópistának, túl zöldnek és kevéssé liberálisnak. Van egy szabadelvű, ugyanakkor cinikus, tabudöntő és provokatív értelmiségi-ifjúsági réteg, akinek többé-kevésbé minden párt „gáz, ciki”. Szenteskedő/magyarkodó, sokat lop, partszélről üvöltő közéleti huligán vagy csak szimplán lúzer. Részben ők futtatták fel a Kétfarkú Kutya Pártot. Mely ugyanúgy indult, akár az izlandi Legjobb Párt vagy az ausztrál Szexpárt. A demagógiával kevert, túltengő pátosz, a magukat halálosan komolyan vevő, programjukat nemzetmentő galaktikus misszióként értelmező politikusok ellen való áfiumként. A véleményformálók hozzáállása megoszlik: akad, aki jó kezdeményezésnek tartja, más bírálja.

Egy biztos: a Kutyapárt hiánypótló. Kihalóban van politikai osztályunkból a befelé irányuló szkepszis, az önirónia, az ideológiai szigort enyhítő humor. Egy ilyen párt feszültségoldó pótcselekvés. Természetesen egy jó poéntól nem lesz jobban kormányzott ország, minőségi demokrácia. Nem is kell, hogy ettől az legyen. A kritikai szubkultúra viccpártja maradjon a kaptafánál, s magát se vegye komolyan. De intő jel, hogy sokan inkább voksolnának egy protest-poénra, mint a „halál komoly” pártrendszer oszlopaira.