Tavaly, a szegedi szabadtéri játékokon az István, a király című rockoperában Szikora rendező utasítására az egyik előadásban szerepet cserélt a király és a lázadó: a korábban Koppányt játszó színész volt a király, az Istvánt játszó pedig a pogány lázadó.

A végkimenetel ugyanaz volt, csak a színészek bújtak bele egymás bőrébe. A közönségnek jobban tetszett az eredeti szereposztás, a színészek kicsit idegenül mozogtak a szokatlan szerepkörben.

A politikusoknak is csak kivételes esetekben sikerül kilépniük szerepeikből. Teljhatalmú uralkodók és diktátorok próbálkoztak vele, általában akkor, amikor rájöttek, uralmukat az eddig megszokott módszerekkel és eszközökkel már nem tudják fenntartani. Ám ilyenkor rendszerint már késő volt. A közvélemény általában nem hitt abban, hogy a „vezér” egyik napról a másikra a demokrácia atyjává válik. A rutinos politikusok tisztában voltak korlátozott lehetőségeikkel.

Hogy hazai példánál maradjunk: Kádár Jánost hiába biztatta a hetvenes évek végén, félig tréfásan, félig komolyan Margaret Thatcher, hogy rendezzen szabad választásokat, úgyis többséget kaphat, a korosodó magyar vezérnek esze ágában sem volt ezzel kísérletezni, és a többpárti demokráciába való átmenetet (pontosabban az elkerülhetetlen visszatérést) saját pártja fiatalabb nemzedékére hagyta örökségül.

Demokratikus viszonyok között roppant bonyolult és hosszú ideig tart egy politikus átpozicionálása. A szerepváltás Magyarországon először Orbán Viktornak sikerült, aki egy kis liberális párt vezéréből (mely azonban mindvégig elutasította, hogy összefogjon a politikai baloldallal) egy nagy, mérsékelt jobboldali pártszövetség, a Fidesz-KDNP elnöke lett.

Napjainkban a miniszterelnök újabb átalakulásának vagyunk tanúi, hiszen olyan hangon szólal meg, olyan elképzeléseket valósít meg, amit a huszadik század folyamán sokáig tipikusan baloldalinak tartottak. A kormány a bankokat, pénzintézeteket, a multinacionális kereskedelmi hálózatokat és a telekommunikációs nagyvállalatokat különadóval sújtja a társadalmi szolidaritás nevében, egyértelműen az állami szerepkör kiszélesítésén fáradozik, mintha csak egy baloldali párt lenne.

De miután nyomon követtük a kormányzó pártnak és vezetőjének átváltozásait: először liberálisból konzervatívvá, majd most konzervatívból – bizonyos tekintetben – szociáldemokratává alakult át, érdemes felhívni a figyelmet az MSZP váltásaira is. Az utóbbi két évtizedben többféle ideológiai maszkot öltött magára, méghozzá szinte átmenet nélkül, Napjainkban már annyira belegabalyodott a szerepeibe, hogy képviselői maga sem tudják, milyen szöveget vár tőlük a közönség. Először nyugati típusú szociáldemokrata programmal álltak elő, a jóléti kapitalizmust propagálták, majd a piac mindenhatóságára esküdtek fel. Ezután a chicagói iskola neoliberalizmusát Dimitrov antifasizmusával kombinálták, az „Új Baloldal” nevű ideológiai mixtúrára hivatkozva, melyről senki sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák. Pillanatnyilag a nagytőke pozícióit védelmezik, a Fidesz-KDNP ellenében.

Mint a Szikora-féle kísérlet is bebizonyította, fordított szereposztásban eljátszani egy darabot kockázatos vállalkozás. A nagyszínházban most Orbán Viktor rendez. A függöny felment, minden szempár az új produkcióra szegeződik. A kritikusok hegyezik a ceruzájukat.

Pelle János