Az új Alaptörvény közjogi teljesítményét csak működés közben lehet majd értékelni. Két dolgot – csupán az alkotmányozás folyamatából következően – ugyanakkor már most is nagy biztonsággal állíthatunk: egyfelől azt, hogy a Fidesz-KDNP egyfajta kormányzati rutintevékenységként tekintett az alkotmányozásra; másrészt, hogy a húsvéti alkotmány (talán épp az előbbi miatt) nem lesz a hazai politikai publikum egészének alaptörvénye.

A Parlament az alkotmányozási zárószavazás idején

Stiller Ákos

Pedig az alkotmányozó többségnek korántsem ez volt az alapállása: a Nemzeti Együttműködés Programja, a kiszögezendő Nyilatkozat éppen a helyükbe lépő Alaptörvénynek és a Nemzeti hitvallásnak ágyazott (volna) meg. A Fidesz-KDNP szándéka egy tartós, a rendszerváltást lezáró, mindenki számára fontos Alaptörvény megalkotás volt. Valami azonban félresiklott, vagy talán el sem kezdődött: emberek tömegei vonultak és vonulnak eztán is utcára az Alaptörvény ellen, azzal az igénnyel, hogy „legyen mindenki alkotmányellenes”. Ezzel bizonyosodott be, hogy a Fidesz-KDNP óriási lehetőséget szalasztott el, s éppen emiatt merülhet fel, hogy sokan az 1989-es Alkotmányt tekintik továbbélőnek és legitimnek.

Az „alkotmányozási flow” elmaradása

A kormánypártok felismerték, s egyben persze túl is pörgették az új alkotmány iránti igényt. Az 1989-es konstrukció sokkal inkább a „jogászok alkotmánya” volt, semmint a „társadalom Alaptörvénye”: vagyis a közjogi berendezkedést meglehetősen jól működtette, de ennél mélyebb beágyazódásra már képtelen volt. Ezt az ellentmondást a Fidesz-KDNP a végletekig kiélezte, s egy „fogyasztható” alkotmányt kívánt elfogadni. Ezt a törvényjavaslat indokolása a következőképp fogalmazza meg: „Az összefogás, az egymásra találás alapdokumentuma lehet az Alaptörvény; egy olyan Alaptörvény, amelyet a nemzet szerethet, amelyet magáénak érez, és amely a legfontosabb értékeit képes megvédeni.” E célkitűzések érvényesítése súlyos akadályokba ütközött (ha tetszik, elmaradt a közjogi flow-élmény) – vizsgáljuk meg ennek okait.

(1) Az alkotmányozás elvi kiindulópontja a rendszerváltás alkotmányának hiteltelenítse és közjogi ellehetetlenítése (a 2010-es alkotmánymódosításokkal) volt. Orbán Viktor nagy vehemenciával állította szembe a mostani folyamatokat 1989-el, holott tudva levő volt, hogy a rendszerváltás közjogi alapstruktúrái bizony megmaradnak. Erre a skizofrén helyzetre kontrázott rá aztán Gyurcsány Ferenc, aki a 89-es demokraták és 2011 alkotmányozói szembenállásáról beszélt. Vagyis a mostani alkotmányozás már ab ovo egy ellenalkotmányozásként bontakozott ki, megosztva ezzel nem csupán a parlament egészét, de a jobboldali tábort is.

(2) Másodsorban az alkotmányozás sokkal inkább a hatalom eszközeként, semmint politikai-társadalmi célként jelent meg. Az Alaptörvény-javaslat indokolása egyfajta misszióként fogalmazta meg ezt: „2010-ben olyan történelmi lehetőséget, választói felhatalmazást kapott az új Országgyűlés, amellyel hiba lenne nem élnie.” A Fidesz-KDNP számára (bármilyen furcsán hangzik ez) az alkotmányozás ténye sokkal fontosabb volt, mint az alkotmányozás tartalma.

(3) A „forradalmi” jelleg a társadalmat megosztó és politikai-közjogi konfliktusokat generáló újításokban tetőzött be, ezek egyszerre borzolták fel a szakmai és a laikus közvélemény kedélyeit. Ilyen volt, többek között, a gyermekek szavazati jogának lebegtetése; az emberi élet kezdetének kérdése; az Alaptörvény szelektív történelemképe; az ombudsmani rendszer átalakítása. Továbbá: az Alkotmánybírósági jogkörök további szűkítése és az actio popularis (társadalmi szervezetek perlési joga közérdekű ügyekben) megszüntetése; a népszavazás érvényességi küszöbének megemelése; a bírói nyugdíjkorhatár leszállítása, s általában is, a bírói autonómia intézményi keretének jótékony homályban tartása; szelektív hozzáállás az alapjogokhoz, valamint az alapjogok kötelezettségekhez kötése – csak, hogy a legfontosabbakat említsük.

(4) Azt, hogy az új Alaptörvény nem lehetett az „egymásra találás alapdokumentuma” az is mutatta, hogy az ellenzék már igen korán kivonult az alkotmány-előkészítésből. Persze, ne legyünk naivak, az ellenzék megnyerése közjogi szempontból nyilván nem szükséges az új Alaptörvény legalitásához: ezért vélekedhet úgy a jobboldal, hogy a konszenzusra törekvés nem több egyfajta hamis mítosznál. A Fidesz-KDNP egyik alapaxiómája éppen az, hogy a kormányzás (így az alkotmányozó többség) cselekvőképességét nem akaszthatja meg senki sem – beleértve persze a parlamenti kisebbséget. (Ezt 2010-ben Lánczi András a következőképp fogalmazta meg: „A modern demokrácia meg fékezte az államot és legyengítette a hatalomépítésen alapuló állami működés magját, a kormányzást.”)

Csakhogy a kormánypártok elfelejtették azt, hogy az alkotmányozás nem kormányzati rutintevékenység (még akkor sem, ha a kormányzást tágan, a parlamenti többséggel együtt értelmezzük), hanem egy meglehetősen speciális és (jobb esetben) vissza nem térő aktus, amely nagy politikai-társadalmi empátiával kezelendő. A bökkenő tehát nem az, hogy a Fidesz-KDNP-nek nem sikerült az ellenzéket visszacsábítani az alkotmányozásba, hanem az, hogy az alkotmányozást egyfajta kormányzati-döntéshozási feladatnak fogta fel, ahelyett, hogy abba az európai tradíciók alapján a politikai közösség közös alkotótevékenységeként fogott volna bele.

(5) Mindez oda torkollott, hogy jóval az Alaptörvény elfogadása előtt zsigeri ellenállást kifejező tüntetések bontakoztak ki. Az utcára vonulók tízezrei fejezték ki nemtetszésüket a fenti tartalmi és formai motívumok miatt. Mindez két dolgot bizonyít. Egyrészt azt, hogy a kormánypártoknak igaza volt abban, hogy az emberek kötődni akarnak az alkotmányhoz. Másrészt azt, hogy a kormánypártoknak nem sikerült olyan alkotmányszöveget összehozni, amelyhez ilyen bensőségesen viszonyulhatunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetsző Alaptörvényt kellett volna elfogadni. Arra viszont célszerű lett volna törekedni, hogy az új alkotmány ne az aktuális kormány történelmi-társadalmi-politikai krédója legyen, hanem egyfajta közjogi legkisebb közös többszörös.

Közjogi árkok –permanens alkotmányozás

A 2010-2011-es alkotmányozás tehát eltért eredeti célkitűzéseitől, s ennek súlyos következményei lehetnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy Magyarországon csak két módon lehet alkotmányozni: vagy akként, hogy a domináns politikai közösség ad alkotmányt (ilyen volt 1949); vagy pedig elit-jellegű, (kényszer)kompromisszumok formájában, amelyet utóbb megkérdőjeleznek az azt megkötő felek (ilyen volt 1989). Hosszú távon egyik sem bizonyult tartós formának, s már az alkotmányok születési körülményei sejtetni engedték a végkimentet. A domináns erő bukása magával rántotta az Alkotmányt, a politikai-közjogi kompromisszum felmondása pedig szép lassan erodálta az Alaptörvényt.

2011Alaptörvénye egyelőre nem támaszt alternatívát a fenti két megoldással szemben. Nem sikerült emberközelibb, konszenzusosabb rendszert az 1989-es helyébe állítani, sőt, 2011 olyan közjogi árkokat ásott ki, amelyek sokáig új demarkációs vonalai lesznek a hazai politikai közösségnek: 2011 „alkotmányozó” és az „alkotmányt ellenző” táborokat hozott létre. Az egyik olvasatban a nemzet egésze kapott új, tartós Alaptörvényt, a másik olvasatban a miniszterelnök és kormánya elárulta a köztársaságot.

Hovatovább azt fogjuk látni, hogy két, egymással versengő alkotmányos kultúra bontakozik ki Magyarországon: az egyik az új Alaptörvény talaján áll, a másik pedig őrzi 1989 szellemiségét. Ennek beláthatatlan következményei lesznek, hiszen ha az új Alaptörvény legitimitását megkérdőjelezik, akkor nem lesz olyan közös nyelv és szabályrendszer, amelynek keretében rendezhetnénk a felmerülő vitákat. 1989 továbbélése és a 2011-es alkotmányozás flow-nélkülisége azt is maga után vonhatja, hogy egyfajta „permanens alkotmányozás” indul el Magyarországon: vagyis a mostani alkotmányozókat leváltó elit saját (minden bizonnyal 1989-es alapokon álló) Alaptörvényt akar majd alkotni.

A konszenzusra törekvés tehát nem „hamis mítosz”, hanem egyik oldalon a demokrácia fő játékszabálya, a másik oldalon pedig a „versengő alkotmányok” elkerülésének legcélravezetőbb módja.