Kedves ismerősöm elküldte nekem egy, 1960-ban kiadott francia nyelvű tankönyv néhány részletét. A háztartástan című tárgyat oktatták belőle a katolikus iskolákban, és a feleség szerepére készülő lányokat világosították fel a kor stílusában a házasélet tudnivalóiról. Érdemes hosszabban idézni az alig ötven éves tankönyvből, melynek szemlélete napjainkban majdnem annyira idegen a számunkra, mint a Holt tengeri tekercseké.

Boldog szinglik

MTI

„Intézze úgy, hogy a vacsora kész legyen! Készítse elő a dolgokat, akár az előző este is, hogy a férjét finom étel várja, amikor hazatér a munkából! Ezen a módon adja tudtára, hogy gondol rá, és törődik a szükségleteivel. A férfiak többsége éhes, amikor hazatér, és egy jó étkezés kilátása (különösen, ha a kedvence van terítéken) a fogadtatás melegéhez tartozik. Legyen készen! Pihenjen tizenöt percet, oldja fel a feszültségét, mielőtt ő hazatér. Igazítsa meg a sminkjét, tegyen szalagot a hajába, legyen üde és vonzó. Gyújtson tüzet a kandallóban! Hallgassa meg! Soha ne panaszkodjon, ha későn jön haza! Amikor a férje végzett a vacsorával, szedje le az asztalt és gyorsan mosogasson el! Férje a napot a munka gondjaival terhelt emberek társaságában töltötte. Legyen vidámabb és valamivel érdekesebb, mint ők. Kemény napja után arra van szüksége, hogy felvidítsák, és kötelességeinek egyike, hogy ezt tegye.”

Figyelemre méltó az is, amit a férjjel való intim kapcsolatról tudni kell. Fél évszázada ezt tanácsolták a jól nevelt, katolikus feleségeknek: „ha a [férj] a szokásostól eltérő módon közeledik, legyen engedelmes és beletörődő, de maradjon csöndben, ezzel jelezze, hogy nem lelkesedik azért, amit csinál.”  A fejezet ezzel a buzdítással zárul: „Meg kell őrizni a házasságot!”

Fél évszázad alatt tömérdek víz lefolyt a Szajnán és a Dunán, s ezalatt alapvetően megváltozott a férfiak és a nők viszonya a házassághoz. 1960-ban még a nők többségre számára vonzó perspektíva, az önmegvalósítás lehetősége volt a férjhez menés, az önálló háztartás vezetése, a gyermekszülés. Ezt tükrözte az idézett, ma már nevetséges hangulatú francia tankönyv. Aztán 1968-ban, a szexuális forradalommal megkezdődött a nemi szerepek átalakulása az európai és az észak-amerikai társadalmakban, kiteljesedett az emancipáció mely egyrészt lehetőséget a lányok és asszonyok viszonylag szűk csoportjának, hogy bebizonyítsák, bármely munkakörben megálljk a helyüket. Képességeik és adottságaik révén vitathatatlanul állják a versenyt a férfiakkal.

Másrészt a nők többsége eltávolodott a hagyományos szereptől, ugyanakkor, legalábbis a hazai közvélemény kutatások szerint, megőrizte öröklött elvárásait: legyen a férfi családfenntartó, sikeres, az első számú kenyérkereső, legyen tekintélye a gyerekek előtt stb. Ugyanakkor az asszonyok, a saját érdekeik szempontjából logikusan, más követelményeket is támasztanak, melyek az utóbbi ötven évben alakultak ki, és a teljes nemi emancipáció térhódításával természetes elvárássá váltak. Ilyen, hogy a férfi vegye ki részét a házi munkákból és a gyermeknevelésből, vegye tudomásul, hogy a felesége esetleg sikeresebb nála, teljesítse az utasításait, szexuálisan elégítse ki, nemhogy ne féltékenykedjen, de nézze el a félrelépéseit, stb.

Sajátos fejlemény ugyanakkor, hogy miközben a regisztrált heteroszexuális együttélések száma és a házasság intézményének jelentősége csökken, a homoszexuális párok, hangsúlyozandó egyenjogúságukat, igényt tartanak rá. Képviselőik hiányolják, hogy az újonnan elfogadott magyar alkotmány megtagadja tőlük a lehetőséget, hogy anyakönyvezető előtt is egybekeljenek.

Ismeretes, hogy a férfiak jelentős része sehol a világon, így Magyarországon sem képes megfelelni a sok tekintetben egymást is kizáró elvárásoknak, és a lelke mélyén még a hatvanas évek támogató-szolgáló-szerető feleség-ideáljára vágyik. A nők ezzel tisztában vannak, és úgy reagálnak a feloldhatatlan ellentmondásra, hogy nem sietnek férjhez menni, vagy ha már egyszer rászánták magukat és utána elváltak, ragaszkodnak a függetlenségükhöz. A legkevésbé sem törekednek arra, hogy újra megházasodjanak, de még arra sem, hogy élettársi kapcsolatra lépjenek valakivel.     

Meg merem kockáztatni az állítást: arról, hogy napjainkban a megkötött házasságok száma folyamatosan csökken, és a labilis együttélési formák száma növekszik, nem annyira a férfiak, hanem inkább az önálló életstratégiát választó nők tehetnek. Nagymértékben rajtuk, s persze a korszerű fogamzásgátló eszközök használatán múlik az is, hogy a nők első gyereküket gyakran 30 év fölött szülik meg, és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Így Magyarországon, számos más európai országhoz hasonlóan, a népességszám csökken. Ugyanakkor a „szinglik”, az egyedülállók száma folyamatosan növekszik, s nincs messze az idő, amikor a közvélemény szemében teljesen elfogadott lesz, hogy egy nő karrierjét és egyéb vágyait részesíti előnyben egy vagy több gyermek felnevelése helyett.

Mit mondanak a statisztikák? A KSH rövidesen megjelenő, Gyermekvállalás és gyermeknevelés napjainkban kiadványa szerint a szülőképes korú nők között 1990 és 2010 között összességében 64-ről 41 százalékra csökkent a házas nők aránya. Jóval nagyobb volt a visszaesés mértéke a gyermekvállalás szempontjából meghatározó 20–35 évesek körében. A házas többségből kisebbség lett. 30 éves életkorig jelenleg több a hajadon, mint a házas, pedig korábban a fordítottja volt a jellemző. Fontos megjegyezni, hogy a jogi családi állapot nem tükrözi, hányan élnek párkapcsolatban. Ez elsősorban a hajadonokra igaz. Az elmúlt két évtizedben dinamikusan nőtt a házasságon kívüli párkapcsolatok száma, főleg a fiatal, 30 év alatti hajadon nők körében.1990 és 2005 között több mint háromszorosára, 3,6-ról 12,3%-ra emelkedett az élettársi kapcsolatban élők aránya a szülőképes korú nők között. Ebben a formában élt együtt az összes pár 21,2 százaléka. A házasságon kívüli párkapcsolatok létesítéséről és felbomlásáról nincsenek folyamatos és megbízható adataink. A bennük élők tényleges számát is csak a népszámlálások és mikrocenzusok időpontjában ismerjük.”

Nehéz elképzelni, hogyan lehetne manapság hatékonyan népszerűsíteni a házasságot, a gyermekek felnevelésére is vállalkozó életközösséget. Valláserkölcsi alapon ez ma már nemigen sikerülhet, vszont az olyasfajta kezdeményezés, mint a „Házasság hete” már ígéretesnek tűnik. Alapjában véve az iskolai oktatásba és nevelésbe kellene beépíteni egy olyan, alaposan kidolgozott mentálhigénés programot, mely meggyőzi a fiatalokat, elsősorban a lányokat arról, hogy a házasság még mindig a legkonstruktívabb keret, melyben az emberi élet kiteljesedhet, és áldozatokat is érdemes is vállalni érte.