A szombati MSZP-kongresszuson azt történt, amit előzőleg valószínűbbnek véltem. Formálisan megerősítették a párt egységét, valójában azonban még nyilvánvalóbbá váltak a párteliten belüli ellentétek. Illetve az egymás szemébe vágott újabb sértéseknek köszönhetően tovább is mélyültek. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a folyamatot hajtja előre a belső dinamikája.

De rutinos játékosokról van szó, tehát nem kapkodják el a dolgot. Vagyis hosszan elnyúló végjátékra számíthatunk a Mesterházy Attila mögött sorakozó hagyományhű vezetők és a Gyurcsány Ferenc vezette újítók közötti küzdelemben. Ami jó eséllyel még legalább egy évig tart.

Gyurcsány már a párt tavaly tavaszi választási veresége után azt nyilatkozta, hogy ad még egy esélyt az MSZP megújulásának. Voltaképpen már akkor sem a létező párttal, hanem inkább csak a benne rejlő lehetőséggel azonosult.  Az igényeinek megfelelően megújuló MSZP-vel.  Illetve a képzeletében az MSZP bábjából felszárnyaló Demokrata Párttal.

Gyurcsány az utóbbi hónapokban többször is nyilvánvalóvá tette, hogy szerinte 2012-ig, a következő tisztújításig feltétlenül végbe kellene mennie a kívánatos megújulásnak. Amit úgy is kell értenünk, hogy a maga idejéből is legfeljebb ennyit szán erre a feladatra. És ha nem kielégítő az eredmény, akkor jöhet a zöldmezős vállalkozás, az új párt létrehozása. Mert ugyan megpendítette a politikától való visszavonulás elméleti lehetőségét is, de ezt aligha kell komolyan vennünk.

A kongresszusról szóló értékelések egybehangzóan Gyurcsány Ferenc több rendbeli vereségére hívják fel a figyelmet. A küldöttek 94 százalékos többségével elfogadott kongresszusi határozat valóban több lényeges kérdésben is a Demokratikus Koalíció kezdeményezte pártszavazás elé vágott. És elvetette Gyurcsányék elképzeléseit.

Kinyilvánították a küldöttek, hogy az MSZP „nyitott, demokratikus baloldali” néppárt, amely „érték- és programalapú szövetségkötésre készül a jelenlegi kormány leváltásában érdekelt demokratikus pártokkal, mozgalmakkal, szakszervezetekkel és civil szervezetekkel”. Tehát nem balközépre nyitott párt és nem a párton belül akarnak szövetséget teremteni a kormányváltásban szintén érdekelt liberális és konzervatív csoportokkal, ahogy azt Gyurcsányék szeretnék.

Leszögezték, hogy a párt „továbbra is alulról felfelé szerveződő, nem vezérelvű, a tisztújítási gyakorlatában felmenő rendszerű szervezet marad”. Ezzel elutasították a gyurcsányi javaslatot, ami szerint közvetlenül a párttagságnak kéne megválasztania a megyei elnököket és a párt országos elnökét is.

És azt is egyértelművé tették, hogy „a párt továbbra is a Magyar Szocialista Párt néven kíván működni”. Elutasítva a gyurcsányi tervet, amely a párt átalakítását az átnevezésével koronázná meg.

És ha mindez nem lett volna elég, három pontban is „a demokratikus döntéseket követő, fegyelmezett,  közös” politizálásra szólítják fel a tagságot. Illetve arra, hogy „határozottan lépjen fel azokkal szemben, akik veszélyeztetik a párt egységét és választói megítélését”. Kilátásba helyezve a kongresszus részéről is a jövőbeni határozott fellépést „a magánvélemények nyilvánosság számára történő megfogalmazásával, a nyilvánosságon keresztül megvívott személyes vitákkal a pártnak kárt okozókkal szemben. Leszögezve, hogy a kongresszus „az ilyen magatartást a továbbiakban súlyos etikai vétségnek tekinti”.  Ami nyilvánvalóan felhatalmazás a párt elnökségének is az egységbontókkal szembeni keményebb fellépésre.

Ezt akár kezdhetik is. Hiszen e szerint már a kongresszust értékelő nyilatkozatai, blogbejegyzései miatt is etikai eljárást indíthatnának Gyurcsány ellen. Természetesen nem fognak. De a tagság minél nagyobb részének megtartásáért folyó küzdelemben jól jöhet majd nekik az érv, hogy lám csak, Gyurcsány azonnal szembefordult az éppen megszületett, egységet kinyilvánító kongresszusi határozattal is.

Ami tagadhatatlan. Hiszen mi mást jelezne például az a mondata: „egyelőre nem dőlt el, hogy a két irányzat közötti együttműködés megteremthető-e, mivel a leszakadók érdekvédelme és a modernizációs igények egyidejű kielégítése nagy kihívás, amelyet a szocialista pártban ráadásul nehezen áthidalható erkölcsi és emberi konfliktusok terhelnek”?

És mi mást üzenne, amikor leszögezi, hogy neki „még nem fogyott el a türelme”, és esze ágában sincs feladni az MSZP-n belüli harcot? „Arról, hogy az MSZP olyan irányba változzon, amit mi szeretnénk, nem fogunk lemondani.”

Ahhoz persze, hogy ne tűnjön teljesen reménytelennek a küzdelem, egy kicsit át kell értelmeznie a maga javára ezt az egyébként kétségtelen vereséget. Amit betetőzött a jó kétharmados többséggel megszavazott kongresszusi felhívás a Demokratikus Koalícióhoz, hogy fontolják meg a visszalépést az általuk kezdeményezett pártszavazásról.

Mi sem bizonyítja szemléletesebben Gyurcsány helyzetének romlását, mint hogy már annak az állapotnak a megőrzéséért kénytelen harcolni, aminek a megváltoztatásáért nyitott eredetileg frontot. A legrosszabb forgatókönyvet sikerült elkerülni - nyilatkozza a kongresszus után -, „azt, hogy az MSZP balra forduló, ortodox szocialista pártként határozza meg magát”. Az MSZP-ben egyszerre van jelen két irányzat – folytatja -, „a hagyományos baloldali, amely legfőbb feladatának a leszakadók védelmét tartja, és a modernizálóbb, a középosztály felé nyitott polgári baloldali politikát képviselő irányzat”. És azt állítja, hogy ő az, aki szerint a kettő együttműködésére lenne szükség. A küldöttek többsége viszont nem az együttműködésüket akarja, hanem „a hagyományos baloldali felfogás dominanciáját”. Mi tagadás, ez elég fura helyzetkép, hiszen eddig inkább azt hallottuk tőle, hogy ő szeretné elmozdítani a tartósan fennálló erőviszonyokat, áthelyezni a párt súlypontját a középre nyitott, modernizálóbb irányzat térfelére. Ebben látva az MSZP jövendőbeli sikerének zálogát.

Vagy nincs is itt ellentmondás? Mert más világ a küldötteké, és más a tagságé?

Kétségtelen, azt is mondja Gyurcsány, hogy míg a tizenöt fős elnökségben legfeljebb ketten állnak mellette, a megyei elnökök közül hárman-négyen, a frakcióban, ha megfeszítik magukat, tíz fölé kerülhet a számuk, a küldötteknek pedig a jelek szerint úgy egyharmada húzhat hozzá, addig a párttagságnak talán a fele is támogathatja az elképzeléseit.

Már csak ezért is logikus lépés az általa vezetett Demokratikus Koalíció platformtól, hogy nem hallgatta meg a kongresszus kérését, és nem állt el a pártszavazástól. Hanem inkább a morális fölénye visszaszerzésére próbálja felhasználni a pártvezetés számára valóban kényes helyzetet. Vagyis azt, hogy  míg Gyurcsányék leálltak a kezdeményezés melletti aláírásgyűjtéssel, amikor az elnökség és a választmány is pártszavazás terve mögé állt, addig a pártvezetés a egy csöppet sem bánta, hogy a kongresszuson az utolsó előtti pillanatban a küldöttek eltorlaszolták a szavazáshoz vezető utat.  Amit Gyurcsányék okkal-joggal állíthattak be egyfajta szószegésként.

Mit volt mit tenni ezek után? Az elnökség beindította a pártszavazási folyamatot. Szerdától egy hétig szavazhat a 32.000 párttag.

Mesterházyék ebből bizony már csak rosszul jöhetnek ki. Ha az derül ki, hogy tagság töredéke sem él a lehetőséggel – az első alkalommal, amikor módja lenne közvetlenül állást foglalni a pártja fontos ügyeiben –, ez vagy azt üzeni a külvilágnak, hogy e tagság nagy része csak papíron létezik. Vagy azt, hogy hatásos volt a pártvezetés, illetve az általa irányított pártbürokrácia ellenpropagandája. Mindenképpen érvénytelen és eredménytelen lesz a pártszavazás, ami az előzmények ismeretében morálisan nyilvánvalóan Gyurcsányékat erősíti.

Ha viszont mégis elmegy legalább a tagság többsége, és ezáltal érvényes lesz a pártszavazás, nehéz elképzelni, hogy a résztvevők többsége ne igennel szavazzon Gyurcsányék kérdéseire, amelyek a tagság jogainak bővítését ajánlják, illetve a párt gazdálkodásának átláthatóságát, tisztségviselői jövedelmi, vagyoni helyzetének ellenőrizhetőségét kívánják erősíteni.  Még ha egyébként kevésbé rokonszenveznek is Gyurcsánnyal, mint Mesterházyval és társaival.

Vagyis ha érvényes is és eredményes is lesz a szavazás, nagy valószínűséggel ez is Gyurcsányékat erősíti.

Amiből közvetlenül persze ismét nem következik semmi. Hiszen az eredmény alapszabályba építéséről egy újabb kongresszuson kell dönteni. Mégpedig ugyanazoknak a küldötteknek, akik az előző összejövetelükön még a pártszavazás elhagyását javasolták.

Összefoglalva a helyzetet, e pillanatban csupán annyi bizonyos, hogy a végjátékban újabb erős folytatás következik. Tessék csak elolvasni, mit írt Gyurcsány Ferenc, miután a Demokratikus Koalíció ismét kiállt a pártszavazás mellett. „A pártelit jelentős része berzenkedik a szavazástól. Értem őket. Értem a nagy túlélőket, ők veszélyben érzik mai pozíciójukat…A pártszavazás nem a vége a változásoknak, hanem a kezdete. Ha csak annyian akarnának új viszonyokat, az az egyharmad, akik velünk voltak a kongresszuson, akkor sem lehetne visszatuszkolni az új idők szellemét a palackba. És ehhez az sem elég, ha a renitenseket pártfegyelmivel fenyegetik. Mert a pártfegyelmi kockázata ezerszer kisebb, mint az elveinkről való lemondás okozta belső meghasonlásé. Ezért aztán menni kell előre.”

Amíg a kisebbségből többség nem lesz.

Vagy amíg el nem fogy a kisebbség türelme. Ám ez a türelem, amint említettem volt, szerintem legalább a jövő évi tisztújításig ki fog tartani.