Erdély dolgában, a román ügyekben is csőlátású és leegyszerűsítő a magyar közbeszéd és a politika, pedig ha a részletekre testközelből akár csak egy pillantást vetünk, azonnal érzékeljük, hogy a dolgok elképesztően bonyolultak, és a sovén indulatok sötét árnyékán a 21. század második évtizedében olykor mégis sikerül túllépni.

Sziget

Vegyük például a nagy múltú Máramarosszigetet – Petőfi, Leövey Klára, Hollósy Simon, Juhász Gyula vagy éppen Elli Wiesel miatt is van okunk számon tartani a Kárpátalja szomszédságában, a Tisza partján található, ma már markánsan román többségű észak-erdélyi kisvárost –, ahol a közelmúltban új hetilapot indított a lelkes és rátermett, a román mellett magyarul is kiválóan beszélő, amúgy angol szakos Ioan Popescu.

A szerény kiállítású, bár színes, 12 oldalas hetilap életre segítése akkor is figyelemre méltó, ha az etnikai szempontot egy pillanatra mellőzzük. Hiszen a fejlett világban – de csak ott, amiként a The Economist igen magvas esszéjéből megtudhatjuk, mert például Indiában egészen más a helyzet – tartósan csökken a lapok száma és példányszáma is.

No, persze a Sigetheanul – ez a neve júliusban megindított hetilapnak – nem fordítja meg ezt a globális irányzatot, a maga alig ezres példányszámával talán nem is csepp, csak cseppecske az újságvilág hatalmas – de talán mégsem kiszáradó – tengerében. Magánadakozóktól szedte össze az indításhoz szükséges összeget a főszerkesztő, s azt reméli, hogy a lapban nemsokára hirdetések is lesznek.

Amióta a művésztelepéről méltán híres Nagybánya lett a megyeszékhely, egykori kiemelt helyi státusából sokat veszített Máramarossziget – vagy ahogyan a helyiek mondják, „Sziget” –, így a város életében az egyébként a román közszolgálati rádiónál dolgozó Popescu hetilapcsírája lényeges eseménynek tekinthető. Aki ott él, érdeklődéssel szemezgethet a cikkek, híradások között: hajléktalanok, kórházi viszonyok, ingatlanhelyzet, rendőrök és tűzoltók előléptetése, könyvszemle, helyreállított templomi freskó – a tartalom sokszínűségére nem lehet panasz, egy kisváros helyi újságjának tipikus témái köszönnek vissza.

Kisebbségi oldalak

A hetilap azonban tartogat igazi meglepetést a magyarországi látogató számára, mert a 11 román nyelvű oldal mellett a tizenkettedik kétnyelvű, egyik fele ukrán, a másik magyar. Popescu kissé szabadkozva hozzáteszi, úgy szeretné majd, hogy egy-egy teljes oldal legyen a két kisebbségé; széttárja a karját, ahogyan mi is szoktuk, amikor azt akarjuk mondani, rajtunk nem múlik… És akkor kin? – kérdezem vissza, némi itthoni gyanakvással. De, szerencsére, teljesen megalapozatlan a gyanú, senki nem szól bele, „csak” pénz és kapacitás kérdése, és meglehet a két kisebbségi oldal.

Ami a magyar híradásokat illeti, ebből a számból megtudhatjuk például, hogy a Leövey Kláráról elnevezett helyi középiskolában milyen kurzusokat indítanak azoknak a túlkoros fiataloknak, akik már elmúltak ugyan 18 évesek, de szeretnének eljutni az érettségiig. Ezen felül még két híradást olvashatunk magyarul: az egyik azt taglalja, hogy már itt is lehet elektronikus úton adót fizetni, a másik pedig arra figyelmezteti az olvasókat, hogy a várost a kárpátaljai Aknaszlatinával összekötő, néhány éve megépített Tisza-hidat minden héten lezárják egyszer útépítési munkálatok miatt.

Nem gondolom, hogy a magyar-román viszony a maga hihetetlen összetettségében ettől a fél újságoldaltól fordul új irányba, de azt igen, hogy minden jó és toleráns ötletnek illik örülni, és – Martin Luther Kinget szabadon idézve – az idő most is érett arra, hogy valami jót tegyünk.

A máramarosszigeti rádiós újságíró, akinek a családja a tág értelemben vett Közép-Európa sok-sok vidékén lakik, most figyelemre méltó próbálkozásba fogott bele. Akár sikerül a kísérlet, akár nem, az bizton állítható, hogy az észak-erdélyi vidékekig nem hallatszik el Fadrusz János egyik fő művéhez, a híres kolozsvári Mátyás szoborhoz kapcsolódó „táblácska”-vita, távol a centrumtól, ezeken a végeken nem esnek bele egy értelmetlen vita csapdájába, hogy tudniillik a nagy Hunyadi román volt-e vagy magyar.

Ezerarcú ugyanis a romániai magyar valóság – mint ahogyan minden valóság –, de a politikai eliteknek sokszor csak egyetlen arc a fontos, a sérelmektől görcsbe rándult, harcos arc. Csakhogy az ezerarcú valóságban az élethelyzeteket igen nagy különbségek választják el egymástól.

Szórványban

Amit a politika közvetít, s ami a magyar-román közbeszédet szinte meghatározza, az túlnyomórészt a nagyjából hat-hétszázezres tömbmagyarság világát érinti. Most például ilyen a székelyföldi autonómia kérdése, ami kiválóan alkalmas arra, hogy a sok történelmi viszálytól megterhelt kapcsolatokat tovább mérgezze. Pedig figyelni kellene arra a „másik” magyarságra is, amely Hunyad, Arad, Máramaros, Bákó és a többi megyében él; róluk, vagyis a szórványmagyarságról sokszor megfeledkezünk.

Ők ritkábban tűnnek fel a magyar-román diskurzusban, noha számuk igen tekintélyes; egy RMDSZ-es európai parlamenti képviselő szerint Románia-szerte 420 ezren élnek olyan településeken, ahol a magyarság létszáma legföljebb húsz százalék. Ennek a kisebbségnek a szó legszorosabb értelmében létérdeke, hogy ne a szembenállás uralkodjék a magyar-román viszonyban, hiszen ők tűnhetnek el a legészrevétlenebbül. Számuk amúgy is apad, alapvetően a demográfiai tényezők és az elvándorlás miatt: és persze ez utóbbi nem csak magyar jelenség, hiszen a perifériákról általában igencsak elfele igyekeznek. Egy színromán ismerős házaspár két diplomás lánya közül egy sem akar hazatérni „Szigetre”. Egyikük valószínűleg Bukarestet, a másik Londont választja.

Nem önmagunkba zárkózva kell tehát szemlélni a magyarság helyzetét, s még kevésbé a leegyszerűsítő magyar politika szemüvegén: „a” határon túli magyarság egységes etnikai entitásként voltaképpen nem létezik, mert az élethelyzetek, anyagi lehetőségek szerfölött különböznek.

Most csak Romániánál maradva, ha az államközi viszony a sérelmi politika és a két fél zsigeri aggodalmai miatt – mi attól rettegünk, hogy kihal az ottani magyarság, a románok meg attól, hogy egy autonómia a széthullás felé tereli az államot – megint érdesebbre fordul, az igazi vesztes a kisebbség lesz, de közöttük is a „legnagyobb” kisebbség, vagyis a szórványban élők többszázezres tábora. Merthogy őket nyelheti el legkönnyebben a többség.

Szavazási kedv

Ám ez a legkevésbé sem érdekli a politika indulóit konokul fújó dalnokokat: annyit hallunk itthon a kettős állampolgárságról és a választási jog lehetőségéről, hogy azt gondolhatjuk, ottani nemzettestvéreink ezzel kelnek és fekszenek. A szórványban ez egyáltalán nem igaz, de a legátpolitizáltabb közösségeket leszámítva, valószínűleg sehol sem. Egyik idősebb ismerősöm legyintett az állampolgársági kérelemre, két másik viszont beadja a papírokat. Az ifjú és a jelek szerint szép jövő előtt álló zongorista-jelölt Amerikában tanul, s azért csak jobb, ha megvan a magyar útlevél is, mondja. S ha történetesen szavazhatna magyar pártokra és jelöltjeikre? Rám néz és elneveti magát, „hát én még itt sem szavazok”, feleli kis akcentussal. A másik ismerős már nyugdíjas, lánya az Újvilágban dolgozik, szeretné meglátogatni, de meglepetésére a román hatóságok körülményeskednek az engedéllyel. Úgy gondolta, akkor magyar állampolgárként megy majd ki.

És amikor nagyobb társaságban kérdezem a magyar gyökerű, de a nyelvhasználatban már elbizonytalanodó barátokat, bizony egyik sem lelkesedik azért a lehetőségért, hogy majdan számukra idegen magyar politikusokra voksoljon. Ha a kétharmad mámorító birtokában a magyar jobbközép kormányzat mégis lehetővé tenné ezt, akkor ismét be fog bizonyosodni, hogy az emberek okosabbak a politikusoknál, s a százezres szavazatokat váróknak nagy csalódásban lesz részük.

Ahogyan a kettős állampolgárságot sem övezi akkora lelkesedés, amiként a politika várta, ami nem is csoda, hiszen be kellene már látni, a mienk sok oknál fogva már régen nem az az ország, ahova tíz- és százezrek vágynak. És nem a kettős állampolgárság fölvetése baj – ez természetes válasz volt a baloldal sokszor érzéketlen, olykor hajmeresztő hazugsággal megspékelt nemzetpolitikájára, a szerencsétlen 2004-es népszavazásra –, hanem az, hogy a mindenkori politikai érdeknek megfelelően „a” határon túli magyarságot úgy forgatják, mint a kártyákat egy izgalmas partiban.

Azt gondolom és remélem, hogy a budapesti és bukaresti nagypolitikai csúcsok kártyásairól a „kisember” észreveszi, hogy sokszor, nagyon sokszor – hamisak, márpedig a hamiskártyásokra nem érdemes sok időt fecsérelni.

A fals hangok és elkoptatott frázisok bosszúsága helyett itt az a csöppnyi öröm, amit akkor éreztem, amikor az új szigeti hetilapból szakértői segédlettel nagy nehezen kibogoztam, hogy a román olvasó sok mindent megtudhat például a magyar-zsidó származású Garvay Andorról, aki előbb újságíró, utóbb a némafilmek világának Amerikában is elismert dramaturgja lett, vagy arról, hogy a Monarchia idején a vezető magyar társulatok gyakran vendégszerepeltek Máramarosszigeten, s Petőfi egyik múzsájának, Prielle Kornéliának is innen indult színészi pályája.

Nem túl kevés ez? Két uniós tagállam esetében lehet ilyen alacsony a mérce? Az a szomorú, hogy ez a realitás, de mindig remélnünk kell, hogy a civil világ hosszabb távon legyőzi a hamiskártyásokat.