Már első ránézésre föltűnhet, hogy a republikánus elnökjelöltségért folyó, egyelőre teljesen nyílt amerikai versenyben és a többé-kevésbé lefutottnak tekinthető orosz választási küzdelemben a kampányolók nagy ívű külpolitikai elképzelésekkel igyekeznek a közönség kegyeibe férkőzni. A mai legerősebb világhatalom és a szuperhatalmi státust csak visszaálmodó Oroszország nehézsúlyú politikai szereplői nem csupán belföldi népboldogító ígéretekkel igyekeznek minél több rokonszenvet besöpörni, hanem éppenséggel globális témákkal is. Amelyek valószínűleg egyáltalán nincsenek olyan messze az átlagpolgártól, ahogyan egy befelé forduló, beszűkülésre hajlamos világban sokan gondolják. Mi tagadás, nem ritkán ilyennek érezhetjük a magyar politikai terepet, de most pillantsunk a nagyokra, mi rejlik a nagyra törő külpolitikai elképzelések mögött.

Mitt Romney volt massachusettsi kormányzó nemrégiben egy dél-karolinai beszédében vázolta, miként képzeli, hogy a XX. után a XXI. század is az amerikaiaké lesz. Merthogy Isten nem azért teremtette Amerikát, hogy egyike legyen az azonos súlyú globális hatalmaknak – mondta a republikánus elnökjelöltségre sokadmagával pályázó politikus, akinek a The Economist replikázott. Kína, India és Latin-Amerika gazdasági fölemelkedése, a nukleáris fegyverek elterjedése, az oroszok, arabok és perzsák növekvő igényei aligha hagyhatók figyelmen kívül, és mindezek tudatában hogyan szónokolhat Romney az amerikaiak uralta XXI. századról? – kérdezi válaszképpen az ismert brit hetilap.

Valójában a republikánus centrum egyik vezéregyénisége vagy nem ad igazi válaszokat az aktuális és sürgős külpolitikai dilemmákra, vagy éppen olyanokat ad, mint az Obama-kormányzat.  De nem is az az érdekes, hogy kitér a konkrétumok elől, például megkerüli azt a kérdést, hogy mikor megy haza az utolsó amerikai katona Afganisztánból vagy Irakból – a lényeg ilyesfajta elrejtése rutinos politikusi fogás –, hanem inkább az a vád, hogy Obama és kormányzata folyamatosan és ékesszólóan mond le a világban betöltött amerikai vezető szerepről, és pusztán „hátulról” irányít.

AP

Csakhogy Kadhafi rendszerének megdöntése a szövetségesek segítségével éppenséggel „költség-hatékony” és nem mellesleg politikailag is hasznos megoldásnak bizonyult. Persze nem hibátlan Obamáék külpolitikája, írja a lap, de szakadék húzódik Romney hangzatos, állandó amerikai emelkedést hirdető célja és a megvalósítást szolgáló eszközök fantáziátlansága között. A volt kormányzó szentnek és sérthetetlennek gondolja a katonai költségvetést, minden mást lehet csökkenteni, csak a fegyverekre és fejlesztésükre szánt összegeket nem, s például úgy képzeli, hogy a haditengerészet évenként nem kilenc, hanem tizenöttel növelné hadihajóinak a számát. Ez lenne a kulcsa a XXl. századi amerikai vezető szerepnek?

Másként és más helyzetből igyekszik kampányolni Vlagyimir Putyin, volt és bizonnyal leendő elnök, mostani kormányfő, aki az eltűnt szovjet birodalom nyomába eredve egy új eurázsiai gazdasági övezet létrehozását vázolta az Izvesztyijának írt cikkében, s erre már többen  kedvezően válaszoltak, így a fehérorosz, a kazah és a kirgiz elnök is. A térségben még mindig ugyanaz a fekete lyuk tátong, amelyről a kilencvenes évtized elején Brzezinski írt híres könyvében; Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója szerint az egykori szovjet birodalom széthullása „fekete lyukat” vágott Eurázsia testén, és már akkor próbálták betömködni ezt a lyukat a csaknem húsz évvel ezelőtt útjára indított, de nem messzire jutott Független Államok Közösségével.

Putyin most ezt az ötletet újította föl, arra hivatkozva, hogy az orosz-fehérorosz-kazah vámunió már január 1-e óta működik, 2012-től pedig  életbe léphetne Eurázsiában az „egységes gazdasági közösség”, amely a „modern világ egyik pólusaként” a maga legalább 165 milliós kolosszális piacával új és versenyképes szereplője lehetne a XXI. század világgazdaságának.

Bár az Izvesztyijának írott cikkében az orosz kormányfő maga is leszögezte, hogy szó sem lehet az egykori Szovjetunió föltámasztásáról, s Nazarbajev kazah államfő ezt közvetve úgy erősítette meg, hogy ehhez a szövetséghez csakis önkéntes alapon lehet csatlakozni, a  kezdetleges, és inkább jól csengő szólamokra, semmint a gazdasági realitásokra épülő terv  több sebből vérzik.

Nemcsak arról van szó, hogy a XX. századi politikatörténet számos olyan kísérletet ismer – például az arab világból is –, amelynek során a tekintélyelvű vagy félautoriter rezsimek ideig-óráig, felülről és parancsszóval „egyesültek”, uniót hoztak létre. Ezeket az első komolyabb nézeteltérés vagy vita rendszerint kiütötte, s mára gyakorlatilag semmi sem maradt belőlük. Ugyancsak nagy gond, hogy a szóba jöhető államok lényegében egytől-egyig energia- és nyersanyag-előállítók, vagyis egymásnak alapvetően versenytársai s nem kiegészítői.

Az „egységes gazdasági közösség” esélyeit latolgatva az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az eurázsiai térség bármilyen igazi integrációja csakis Ukrajna részvételével képzelhető el, amely azonban inkább vitázó, semmint további együttműködést kereső viszonyt ápol Medvegyev elnök és Putyin Oroszországával. Ráadásul Janukovics ukrán államfő, akit októberben Julia Timosenko bebörtönzése miatt nem fogadtak Brüsszelben és aki ez ügyben valószínűleg még nem mondta ki a végső szót, félszemmel továbbra is Nyugat-Európa felé pillant.

Ha igazak a lapértesülések, Putyin elhúzta ugyan a mézesmadzagot a kijevi erős ember előtt, mondván, ha csatlakoznék az eurázsiai közösséghez, akkor akár olcsóbban kaphatna gázt. Mint tudjuk, pénz beszél, kutya ugat, de azért több mint kétséges, hogy a putyini csábításra bedől-e az ukrajnai vezető: a kijevi politikai elit nagyobb része végső soron és hosszú távon inkább Nyugat-Európához kíván tartozni, mint a „nagy testvérhez”, mivel ezt a viszonyt nem éppen rokoni szelídségű, történelmi viszályok sora terheli.

És Ukrajna nem áll egyedül: ahogyan húsz éve, most is gyorsan kiderülhet, hogy jószerivel mindegyik egykori tagköztársaságnak lehet gondja egy kiterjedtebb integrációval, kivált azoknak, amelyek időközben szoros amerikai szövetségessé lettek, igaz, Kirgizisztán éppen most hátrál ki ebből, miután a közelmúltban belépett az eddig háromoldalú vámszövetségbe. Még elképzelni is nehéz, hogy a kazah államfőnek arra a konkrét fölvetésére, hogy létre kell hozni a szupranacionális szerveket – vagyis e téren is utánozni kellene az Európai Uniót – kedvezően reagáljanak a térség országai. A kényes kérdéseket el lehet ugyan dönteni hatalmi szóval, de ezeket a felülről kiokoskodott terveket rendszerint könyörtelenül meghiúsítják a realitások, s a szovjet „szupranacionalitás” rossz emléke még nem veszett el az idők homályában. Ehhez két évtized túlontúl kevés idő.

Így egyelőre nagyon is korai arról beszélni, hogy ez a posztszovjet integrációs kísérlet Kína ellen irányul-e vagy éppenséggel vetélytársa lehet-e – eurázsiai „pólusként” – a válságoktól ugyan most is szenvedő, de az együttműködést mégis folyamatosan mélyítő és a külvilágra ma is vonzerőt gyakoroló Európai Uniónak. Mert az újabb próbálkozás az orosz világ és az egykor „közel-külföldnek” nevezett ex-köztársaságok egy részének  az összerántására egyelőre nem több választási lufinál. Még az sem kizárt, hogy Putyin ideig-óráig eléri Ukrajna belépését, ám magából az integrációs kísérletből ugyanúgy nem lesz semmi, mint a Romney által elképzelt, tartós amerikai túlsúllyal dicsekvő XXI. századból. Mindkét elgondolásra ráillik a The Economist lakonikus ítélete: „Választásokon a politikusok hazudnak.”

Nem szeretem az általánosításokat, de ezzel a véleménnyel olyan nehéz vitatkozni, hogy – meg sem kísérlem.