Miközben kezdjük a tanévet, és értelmezzük az államtitkársági nyilatkozatokat, beszédeket, figyelemmel kísérjük a naponta megjelenő pályázati kiírásokat is, hiszen régóta ez a kettősség kíséri a finanszírozásainkat, fejlesztéseinket, munkánkat.

Furcsán érzem magam, ahogy az új rendszernek való megfelelés, és a pályázatok adta lehetőségek kereszttüzében dolgozom. A közoktatás átszervezése és az uniós pályázatok elvárásai között ugyanis ellentmondásokat érzek. Mintha nem ugyanabban az országban léteznének, nem ugyanarról az országról szólnának.

Ahogy a „Modern Iskola” tanévkezdő kiadványában olvasom, a magyar iskola ismét jó iskola lesz. Az induló tanévben a rend, a fegyelem és a munka lesznek a meghatározó fogalmak. Az államtitkár asszony gyerekkorára emlékezik az írásban, és jó érzés tölti el, mert akkor rend volt, fegyelem és munka. Akkor, ahogy írja, jó volt, mert percre pontosan kezdődtek az órák, a tanárok kikérdezték a leckét, feleltettek, csak nagyszünetben lehetett tízóraizni, ha valaki otthon felejtette a tornacuccot, beírtak az ellenőrzőbe, stb…kiszámítható volt minden. Ami most következik, abban is ezt óhajtja. Írja, vannak  akik „zúgolódnak”, sajnálják, hogy „oda a jó kis szabadság, amelyben ki-ki azt csinált, amihez kedve volt….minden olyan megengedően könnyű volt, és csupa játék, hangoskodás, virgonckodás…”

Próbálok én is emlékezni a gyerekkorom iskolájára. Engem az a fajta világ nem tölt el kellemes érzéssel. Örökre belevésődött az emlékeimbe, mikor elsősként óriási rendetlenséget követtem el…az írás házi feladatomra beírt ötöst kis körrel körülvettem, és virággá alakítottam, kiszíneztem. A tanítónéni meglátta, kihívott, és körmöst adott. A fájdalom az ujjam hegyén hamar elmúlt, de a lelkemben még ennyi év után is felidézhető.

Én nem szerettem ezt a rendet. Mint ahogy nem szerettem a kiszámítható kötelező elemeket sem. És biztos vagyok benne, nem ezektől a hatásoktól lettem olyan, amilyen, és pedagógus sem. Azokat a tanárokat szerettem, akik mindig valami újat adtak, kiszámíthatatlanul, izgalmasan. Ahol lehetett nevetni is, és el lehetett térni a tankönyv szövegétől, ha más, jobb téma kínálkozott. Ahol lehetett nagyon komoly dolgokról is beszélgetni. Ahol lehetett visszakérdezni. Az volt a legjobb, ahol játékként élveztük a tanítási órát, ahol nem a csend volt a fokmérője az óra sikerének, ahol tanulhattam mi a szabadság. Furcsa módon nem volt bennem ellentmondás, így is meg tudtam felelni a vizsgákon, végig a rendszeren.

Amikor tanítani kezdtem, ezt követtem. Mosolyt akartam látni a gyerekek arcán, örömteli tevékenységet végezni velük, önálló döntésekre akartam nevelni a tanítványaimat, és ma is ezt szeretném. De most ez nem szerepel a kiemelt fogalmak között.

Egyszerűen nem találom ezeket a fogalmakat a mostani kinyilatkoztatásokban…

Másképp rendezkedik be a közoktatás, a rendteremtő, fegyelmező, kényszerítő eszközök pedig ennek megfelelően nagyobb hangsúlyt kapnak majd, mint a pedagógiai módszerek, hatások. Olvasok még máshol iskolaköpenyről, az egyházi iskolák nyújtotta hatások általánossá tételéről, honvédelmi ismeretekről, és tanfelügyeletről.

Közben pedig ott vannak a pályázatok. TÁMOP, és mások is. Ott is vannak kiemelt fogalmak. Innovációk beépítése, fejlesztése, esélyegyenlőség biztosítása, tanári kreativitás, módszertani fejlesztések….tudásmegosztás…

Nem értem. Nem kellene ezeknek valahol összefüggniük? Találkozniuk? Beépülniük?

Ott központosítás, itt egymástól tanulás. Ott kényszerítő eszközök, itt hátránykompenzáló személyiségfejlesztés. Ott tanfelügyelet, itt módszertani innovációk. Ott bezárkózás egy merev rendszerbe, itt nyitás a világ felé.

A pályázatíró iskolák pedig rémülten kutatnak a plusz források lehetősége között: van e még olyan tevékenység, amit tudnak végezni, amit eddig próbáltak, és hozzá tudják igazítani ahhoz a célrendszerhez, amit a pályázatok meghatároznak.

Attól tartok, egyre kevésbé fog sikerülni. A múlt elkezdődött.

L. Ritók Nóra blogja a hvg.hu-n: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/