„Semmiféle torz reflex nem alakul ki véletlenül.

De ez a tény a reflex torz voltán jottányit sem változtat”

(Heller Ágnes)

Tömegtüntetést tartottak december elején Budapesten, mert egy, az antiszemitizmusát soha nem titkoló párt képviselője elzsidózta magát a Parlamentben. A rendezvényen fölszólalt a kormánypárt frakcióvezetője is, ami kisebb zavart okozott a harcos antifasiszta körökben.

Az egyik nézet képviselői nem akarnak békülni mindaddig, amíg a magyarországi jobboldal tanúbizonyságát nem adja az antiszemitáktól való teljes elhatárolódásnak, és egészében meg nem tagadja a magyar múlt egyes fejezeteit.

A másik viszont a határvonalat a nyílt, uszító zsidózók és a többiek között húzza meg, és hálás minden kiállásért, amely, úgymond, a zsidók pártját fogja a nácikkal szemben. „A kormánypárt frakcióvezetője, a legnagyobb ellenzéki párt elnöke és egy exminiszterelnök együtt hívja az utcára a népe(i)ket, hogy elküldjék a vérbe a náci uszítást. Ez pöpec, ez jó” – olvasható a lelkendezés, mely annak szól, hogy ebben a küzdelemben mindenkit tárt karokkal kell fogadni, aki nem náci, bármit is csinált korábban, márpedig „a mai magyar kormány nem volt antiszemita soha, se kicsit, se nagyon az bizonyos”.

Hát, köszi, le vagyunk kötelezve.

Bár az első fölfogás elvágólagosságát – akármekkora is legyen képviselőinek morális fölénye konkrét esetekben – többnyire károsnak tartom, Tamás Gáspár Miklóssal ellentétben úgy érzem, ezúttal ez az álláspont jár közelebb az igazsághoz. Rogán Antal szereplése nem teszi meg nem történtté, ami a kormány hátában zajlik. Szó szerint a hátában.

A kormányoldal bázisát újjászervező, legfontosabb eszmei és fizikai támaszát jelentő „Békemenet” egyik kezdeményezője a „Magyar Hírlap” nevű újság volt. (A másik meg a szintén visszafogottságáról és toleranciájáról híres „Demokrata” című lap.) Ennek az újságnak a főszerkesztő-helyettese írta nyár elején, amikor a béke Nobel-díjas Elie Wiesel visszaküldte állami kitüntetését, hogy ez így van rendjén, nem is járt neki a nagykereszt, hiszen azt a haverjaitól kapta, és nem a nemzettől, meg hogy a holokauszt "dögunalmas, múlt századi történet".

Wiesel egyébként nem a Jobbik, hanem a Fidesz vezető politikusának tettei miatt szánta rá magát erre a lépésre, míg Wiesel egyik vendéglátója és föllépéseinek előkészítője a mostani tüntetést szervező, és arra Rogánt meginvitáló Hit Gyülekezete volt – hogy teljes legyen a kép és a zűrzavar.

A diskurzus már ott elcsúszik a valóságtól, hogy sokan a zsidókat érő tényleges fenyegetés ellen tiltakoznak, míg a felelet furcsa többes szám harmadik személyben („megvédjük a zsidó honfitársainkat”) erre érkezik. Ilyen fenyegetés azonban nincs, másmilyen van. A konfliktusoknak nem alanyai, de még csak nem is tárgyai „a zsidók”, legfeljebb ürügyei – amit látunk, az egy régen szétesett nemzet post mortem vonaglásának tünetegyüttese. Ennek megértésében nem fog segíteni sem a kormányzat cinizmusa, sem a békülők konformizmusa, sem az engesztelhetetlenek hajthatatlansága.

Máshonnan kéne kiindulnunk.

*

1. Egy olyan országban, amelyikben a zsidók már nem tényezők, a „zsidókérdés” mégis naprenden van, ott nem a zsidókat kell védeni, hanem az országot kezeltetni.
2. Az alatt, hogy „nem tényezők” azt értem, hogy a zsidók mint zsidók nem formálják az ország karakterét, közösségeik nem lépnek kölcsönhatásba más csoportokkal, szokásaik, szertartásaik nem meghatározóak a hétköznapokon és az ünnepi alkalmakkor; az pedig, hogy „már nem tényezők”, értelemszerűen magában foglalja, hogy valaha azok voltak, ott voltak a falvakban és a városokban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban, a helyi közéletben és az országos hírlapok hasábjain.
3. Amennyiben a fentieket elfogadjuk, s konstatáljuk, hogy a „zsidókérdés” napirendre kerül akkor is, ha vannak zsidók, és akkor is, ha nincsenek, úgy nemigen juthatunk más következtetésre, mint hogy a zsidókkal szembeni előítéleteknek a zsidók se nem alanyai, se nem tárgyai – hanem (létezésüktől függetlenül) ürügyei.
4. Éppen ezért a zsidózók kiindulási alapja az előbbi tételsor kulcselemének – ti. a zsidók már nem tényezők – tagadása, és a valóság képének átformálására tett erőfeszítéseik nem is eredménytelenek.
5. Kezükre játszik a probléma fent részletezett félrecsúsztatása – jól mutatja ezt az elmúlt napok eseménysora: az ellenzék a választási esélyeit radikálisan csökkentő törvény (a választók regisztrációja) elfogadásának hetében, tehát egy létrejövő helyzet ismeretében, egy biztosan meg nem valósuló (a zsidók regisztrációja) jelenség ellen tüntet, és azon vitatkozik, hogy részt vehetnek a demonstráción kormánypártiak is.

*

A közvélemény jó része áldozatul esett a fenti optikai csalódásnak. A nyáron nyilvánosságra került, komoly megrökönyödést kiváltó fölmérés arról tanúskodik, hogy a lakosság jelentősen túlbecsüli a kisebbségek arányát, sőt, Európa egyik legegyneműbb országában szinte magát érzi kisebbségben saját hazájában, zsidóból például közel egymilliót vizionál határainkon belülre. Hogy ilyen látszat teremtődjék, azt nagyban segíti minden olyan reakció, amely bármilyen gyalázatos vagy csak aggályos jelenséget „zsidó szempontból” tart elfogadhatatlannak.

Egyetlen, TGM által is említett konkrét példa: amikor zsidó szervezetek tiltakoztak Nyirő, Wass, Sinka István és Szabó Dezső tantervbe emelése ellen, akkor tűnhetett úgy, mintha az említettek a zsidók, s nem vegyes megítélésű életművük miatt nem szerepelhetnének a kötelező tananyagban. Ráadásul az eset élesen megvilágítja azt is, hogy világnézettől függetlenül mit is gondolunk mi az ismeretek átörökítéséről. Pontosan azt, amit Hoffmann Rózsa: ami a tantervben, az a gyerek fejében. Abban nem hiszünk, hogy bonyolult dolgokat is lehet értelmesen tanítani, hogy Szabó Dezső vagy Sinka István is oktatható úgy, hogy az hasznos legyen. Nem hiszünk a tanárban, a tanárok képzésében, csak és kizárólag a tabukban, azután meg csodálkozunk, hogy a fiatalok nevek, események sokaságával hungarista portálokon, ezoterikus guruk igehirdetéseiben találkoznak először.

Horthy Miklós nevének közterületeken való megjelenése szintén nem „a zsidók” problémája, ahogy az elmúlt évek Magyarországának kétségbeejtő szellemi leépülésének fölemlegetése sem „zsidó ügy”, hiába hiszik így azok a honfitársaink, akik e vitákat szubkultúrák harcának, magukat pedig „kívülállónak” látják, és úgy vélik, ezzel nekik nincs dolguk, „a zsidók” majd megoldják, vagy ha nem, az az ő bajuk, lehet menni haza.

Pedig a szoborállítós, újratemetős, utcaátnevezős, tanterv-revíziós műmájerkedésnek még annyi köze sincs a zsidókhoz, mint a tiszaeszlári vérvádnak.

Csak az áthatolhatatlan sötétséghez, csak ahhoz van köze.

*

Nincs máshogy a múltunkkal sem. Illetve a múltjainkkal, mert abból nekünk több is van. Egymás mellett futó párhuzamosok, melyek a végtelenben sem óhajtanak találkozni. Ez azért nyomasztó, mert a mindenki által ismert és elfogadott nagy elbeszélés nélkül, közösen újraélt élmények és együtt átérzett fájdalmak nélkül nép sincs, csak esetleges egyedösszesség, melyet pusztán az állami kényszer terel egybe. Az ilyen populáció tagjai bizalmatlanok, önzőek és kiszolgáltatottak.

Egy nép nem nélkülözheti a történelmi kánont, amelybe hibákkal, kétes megítéléssel is be lehet kerülni, amennyiben tisztában vagyunk azzal, hogy bizonyos személyek és csoportok miért állítanak egyes történelmi példákat és példaképeket maguk elé, mások számára meg mi és ki az, ami és aki elfogadhatatlan és miért. A kánon-összeállítás nehéz és fáradságos, ráadásul – természetszerűleg – politikai színezettel bír.

Minden jobboldali irányzat kitüntetett szerepet tulajdonít a történelemnek. Ez nem egyszerűen alkati vonzódás, hanem a valóság megismerésének egyik lehetséges módszere. Fontos hozzájárulás a közgondolkodáshoz, nem mindegy tehát, hogy az adott ország jobboldalának történelemszemlélete milyen.

Tisztes távolból tűnhet úgy, hogy a mai magyar jobboldal tarkabarka irányzataiban nincs más közös, csak a viaskodás az elképzelt "zsidóval". (A szomorú sorsú jobboldali liberálisok – búslakodjanak a frontvonal bármelyik oldalán – nem mérvadóak. Nekik s más racionálisabb állatfajtáknak csak akkor lenne esélyük, ha a magyar küzdelmek természete és tárgya megváltozna – és azt hiszem, hogy éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy nem változik. No, csak sikerült a lényeget egy zárójelben elrejtenem.) A látszat azonban ezúttal is csal.

Nagyon különböző okok vezetnek azokhoz a jobboldalhoz köthető szimbolikus aktusokhoz, amelyeket sokan az antiszemitizmus megnyilvánulásaként azonosítanak be, s amelyek hátterében nem feltétlenül a zsidókkal szembeni ellenérzések állnak.

Most az olyan örök típusokkal, melynek képviselői egyéni kudarcokat sűrítenek rögeszmévé – mégpedig azon az alapon, hogy aki velem nem fekszik le/aki engem nem dug meg, az zsidó; senki nem fekszik le velem/senki nem dug meg, mindenki zsidó –, ne foglalkozzunk. Meg azokkal se, akik némi zsidózással akarták saját kékvérűségüket bizonyítani vagy pártállami múltjukat elleplezni.

A fenti, némileg elhasználódott rasszistáknál fontosabb az új radikális jobboldal, amelyik nemzedéki jelenség. (Nem tévesztendő össze a Jobbikkal, mely párt ugyan innen indult, de sikereit a hagyományos törésvonalakat teljesen – igen, teljesen – fölülíró cigányellenességnek köszönheti. Néha ugyan kénytelen visszatérni a bölcsőjét ringató mozgalom kedves témáihoz, de ez inkább ártani szokott neki.)

Fiatalok lázadása a kétezres évek elején a fönnálló – igazságtalannak tartott, de inkább unalmasnak érzett – világrend, az annak lerakataként kezelt magyar kormány, meg a Ferencvárost a másodosztályba száműző Magyar Labdarugó Szövetség ellen. A radikális jobboldal azért sokkal sikeresebb a rendszertagadó radikális baloldalnál, mert a második világháborút követő konszenzust csak azzal lehet egyértelműen kikezdeni, védelmezőit kiborítani, ha beleüvöltik az éjszakába: "nekünk te nem parancsolsz, zsidó!".

A háborút követő béke ugyanis nem a humánum új aranykorát hozta el, hanem az emberiséget gyötrő borzalmak közül csupán egyet zárt ki: a nyílt faji megkülönböztetésre épülő államrendet, ezért az ifjú és már nem annyira ifjú szélsőségesek összefüggéstelen beszédükkel a nácik első számú áldozatát, s rémtetteik szimbólumát, a zsidóságot veszik célba.

Hogy mit lehet kezdeni egy elvadult generációval, nem tudom (bár Ertsey Katalin képviselő asszony adott egy használható tippet), csak azt tudom, hogy színtiszta provokációra egyetlen bizonyosan haszontalan válasz létezik: fölülni a provokációnak.

*

Egészen más motivációk vezetik a – többnyire a kormánypártokkal rokonszenvező – jobbos derékhadat. Az idetartozó sokféleség nem hivalkodni akar a zsidóellenességgel, hanem szabadulni az egész kérdéstől. Felejteni igyekszik az általa megidézett korok és személyek tagadhatatlan antiszemitizmusát. Míg a veszettek kusza szövegeiben Szálasi és Horthy egyaránt helyet kap, addig a centrális térerő által lefedett egyveleg a nyilasokkal nem szándékszik közösséget vállalni, legföljebb egy-két becsben tartott figura – hüm – botlását mentegeti. Azt se valamiféle világos rehabilitálási koncepció szerint, csak ahogy éppen elé veti a sors, vagy a szórványműveletlenség.

A fő kérdés, nem az, hogy a „nemzeti oldal” miért csak zavaró mellékkörülménynek tekinti a zsidóság jogfosztását, illetve a magyar állam tevőleges asszisztálását megsemmisítéséhez, hanem hogy e tábor egyáltalán miért húzza magára a két világháború közti korszakot, miért a védelmező pozícióját foglalja el, holott ez nem szükségszerű és nem magától értetődő.

Válaszokat találhatunk a családtörténetekben, egyes akkor és ma is működő intézmények, szervezetek hatásában, a félrecsúszott oktatásban, de nem ezek a meghatározóak. Fontosabb, hogy a jobboldaliak számára – mint már említettem – a történelem kiemelt jelentőséggel bír, és mivel a Horthy-korszak a történelmi Magyarországgal való kontinuitást hangsúlyozta, míg a periódust lefasisztázó, a múlt végképp eltörlését hirdető, magát baloldaliként reklámozó rendszer az internacionalizmust tűzte zászlajára, ezért úgy érzik, hogy a bírálók valamiféle kozmopolita alapállásból pocskondiázzák az egész magyar múltat; a jobboldalon a Horthyt illető kritikákban Rákosi és Kádár mentegetését látják.

Ezt az értelmezést nagyban megkönnyíti, hogy azonos körülmények megítélésére húsz év alatt képtelenek voltunk azonos mércét alkalmazni. A „Népszava” teljes nyugalommal közi azokat az írásokat, amelyek egyenesen Kádár erényeként tüntetik föl, hogy figyelembe vette a realitásokat (a Szovjetunió jelenlétét), és az ’56-os fölkelőket kártékony balekoknak bélyegzi, ugyanakkor a lap magától értetődő természetességgel kárhoztatja Horthyt, mert képtelen volt kivonni az országot a német befolyás alól.

Amennyiben komolyan gondoljuk azt, hogy az emlékezés közös tárházát kell létrehozni, és a túlnyomó többség számára vállalható történelmi elbeszélést teremteni, akkor a közéleti viták során ebbe az utcába nem szabad belemenni. Ugyanis nem a múlt pontos rekonstrukciójáról van szó, hanem szimbólumokról és példaképekről. Ezen a szinten pedig létezik olyan érv, még Horthy és a két világháború közötti Magyarországot illetően is, amelyik sértetlenül hagyja a jobboldal történelemszemléletét, de mégis nyugvópontra juttatja a vitát.

El lehet ismerni, hogy Horthy Miklós kormányzó valóban emberfeletti kihívással került szembe – melynek nem tudott megfelelni, s közben a magyar királyi hatóságok tevékeny közreműködésével meggyilkoltak több százezer embert. Közülük volt, aki zsidó volt, s volt, aki nem. A nevével fémjelzett korszak végére itt hevert szétbombázva, kétszer is megszállva a visszacsatolt területektől ismételten megfosztva az ország, számtalan meghurcolt, tönkretett, meggyilkolt honfitársunk emlékével. Ezért nem állítunk neki szobrot.

A Horthy-kultuszt táplálókat, vagy a kultusz táplálóinak mentegetőit ebből a vitahelyzetből nem szabadna kiengedni. A többiről, a helyzetről, arról, hogy lehetett volna-e másképp cselekedni, érdekes eszmecserék folytathatók folyóiratok hasábjain és késő esti tévéműsorokban.

Másfelől: éppen a két világháború közti Magyarországról folytatott keserű viták mutatják meg, hogy hol siklik félre az antiszemitizmusról folyó beszéd. A peronokon és a gödrökön, a jeges Duna-vízen és az izzó krematóriumokon túl erkölcsileg mindegy, hogy egy folyamat az állam vezetőinek felelőtlensége következtében a pusztulásba vezet, vagy ha szándékosan pusztítanak el valakit vagy valakiket, netán ezt kívánják. Csakhogy a numerus clausustól a holokausztig terjedő időszak összes szereplőjének egy kalap alá vétele, a Bethlen, Teleki és Sztójay közötti különbségtétel hiánya teremti meg a lehetőséget a manipulálásra és a sunnyogásra. Arra, hogy a jobboldal némely prominensei olyan vádakkal szemben védekezzenek, történelmi kedvenceiket olyasmikkel szemben védjék, amelyek első ránézésre igaztalanok, viszont ne adjanak magyarázatot arra, amit ténylegesen művelnek.

A megkülönböztetés azt is jelenti, hogy amíg a következmény igenlése, vagy szigorúbban: a tudatos belenyugvás nem áll be, addig van visszaút, addig lehet megbocsátás is. Mondhatjuk, hogy antiszemitizmus sokaknál nem (volt) több, mint intellektuális eltévelyedés, csakhogy ebbe az intellektuális eltévelyedésbe az én rokonságom jelentős része belehalt. Kétségtelen tény viszont, hogy a tragédia árnyékában a folyamat generálói közül nem kevesen visszarettentek, és hiszem, hogy ha ma is visszarettennének, amennyiben lenne közös nyelv, amelyen a következmények elmesélhetők lennének. De a fentiek következtében ilyen nyelv nincs.

*

A „zsidó” metaforaként kelt életre a múlt előtti században. Jelölte mindazt, ami a megszokottól idegen: a finánctőkét és a szocializmust, a bulvárt és a kísérletező művészeti irányzatokat, a furcsa rítusokat és a vallástalanságot. A „zsidó” most is metaforaként szolgál: az összeérő, érthetetlen nagyvilágot és a vele kompatibilisnek gondolt hazai elemeket sűrítik e szóba. Van azonban a két helyzet között egy óriási különbség: a metafora ezúttal nem fog tömegeket elpusztító viharként föltámadni.

A zsidókat nem érik majd tömeges atrocitások, mert nincsenek zsidók. Azért nincsenek, mert meggyilkolták, vagy elűzték őket. Él mindennel együtt százezer zsidó az országban, többségükben asszimiláns családok leszármazottai, akik még kegyeleti okokból nyilvántartják származásukat.

Ennyien maradtunk. Létezésünk a statisztikai hibahatár. A „zsidó-reneszánsznak” hitt rendszerváltás környéki fölbuzdulás pár ezer embert érint, szubkultúrának aranyos, kultúrafenntartó erőnek, pláne a magyarság arculatát meghatározó elemnek nehezen nevezném.

Ennek a közösségnek tulajdonít démoni jelentőséget a magyar szélsőjobb, és ül föl a legendáknak a nép egyszerű gyermeke, aki még soha nem találkozott élő zsidóval, vagy ha igen, nem tud róla. Van viszont egy ország, amelyik képtelen a valóság befogadására, egyáltalán érzékelni a tényleges dilemmákat, ehelyett árnyakkal viaskodik.

Annak megértése, hogy mi volt a múlt században, mennyiben tépázott minket a történelem, s mi az, amit magunknak okoztunk, nem „a zsidóknak” fontos, hanem mindenkinek. Mint ahogy annak átérzése is, hogy bármely csoportot ért támadás a közösség egészét kezdi ki. Zsidók fogytán előbb-utóbb új bűnbak után kell nézni, s amíg a többség vagy majdnem többség úgy érzi, hogy egyik vagy másik részhalmaz múlt- vagy jelenbéli sorsa számára közömbös, addig esetleges szempontok szerint a gyűlölet új célcsoportjai állíthatók elő.

Ennek elkerüléséhez rengeteg felelősség szükségeltetik – minden oldalon. Egyfelől, hogy a fent említett elhatárolás (pusztítás és a pusztításhoz vezető folyamat) alapján mindenki a saját cselekedeteiről adjon számot. A kormánypárti politikusoknak nem arra kell felelniük, hogy ők személyesen kívánják-e a zsidók megkülönböztetését, hanem hogy miért tűrik, sőt reklámozzák a Magyar Hírlapot. Minden más karakán kiállás érdektelen.

Míg a szemünk előtt alakulgató kurzus ellenfeleinek nem politikai haszonlesés szerint kéne összemosni a jelenségeket, hanem pontos bírálattal lehetővé tenni a megkülönböztetést. „Az íjász, aki túllő a célon, éppúgy hibázik, mint aki nem éri el” – írta Montaigne, s nehéz vele nem egyetérteni.