– Maga nekem nem ugat!  – egészen közel lép az asszonyhoz. Ápolt, szépen kiborotvált arcú ember, vállas, jól áll rajta a sötétkék egyenruha. Nagyon színesek az asszony ruhái, mellette a kislány kifejezetten jól öltözött, tízéves talán; unottan, nyitott szájjal rágózva  tolja oda-vissza a bevásárlókocsit.

– Én nem ugatok, csak kérdeztem  – mondja az asszony.
– Én meg nem vagyok köteles magának válaszolni!
– Én se magának. Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok.
– Magának meg az én munkakörömhöz! Nyugodjon meg, hogy elzavarhatom innen!
– Nem zavarhat el!
– De elzavarhatom! El is fogom!

A férfi babrál az adóvevőjével. Hátrál egy  lépést, próbál csillapodni.

– Még hogy a munkaköröm. Ez a hadd ne mondjam, hogy miféle, még ez kérdezi, érti? – néz rám, ahogy közelebb megyek.
– Az-e a munkája, hogy engem nyaggasson. Ezt kérdeztem.
– Én a munkámat végzem, nyugodjon meg! Ez köztünk a különbség!
– Akkor végezze a munkáját, és szálljon  le rólam.
– Maga nekem ne mondja meg, mert olyat mondok...! – A férfi a szívéhez nyúl. – Itt nem lehet kéregetni! Hülye maga? Hülye maga, hogy nem érti?

A kislány arcán az a fura egykedvűség. Lógázza a lábát, rugdossa a kocsit.

– Én nem kéregetek. Én csak a kocsit vittem vissza. Maga csesztet minket egy órája, én meg megkérdeztem, hogy mi a munkaköre, ezen kapta fel a vizet.
– Hány kocsit vitt vissza? Hányat? Mi? Mi? – A férfi megint közelebb lép az asszonyhoz, tehát én is közelebb lépek a férfihez. Az asszony vállat von, visszalöki a kocsit, kiveszi a százast és elmegy, vele kullog a gyerek is.

– Magának mit segíthetek, uram? – A férfi még mindig remeg.
– Nem kellett volna. Legalább  a kislány előtt.
– Mit?
– Így beszélni ezzel a nővel.
– Tudja maga, hogy ki ez? – emeli fel megint a hangját. A szeme alatt aprókat rándul a bőr.
– Miért, maga tudja?
– Egy lejmolós. Egész nap itt van, meg a másik parkolóban. Egyik helyről elküldik, megy a másikba. A bútoráruházban már lopott is,valami plüssöket, azt mondják az ottani biztonságiak. A gyerekről meg annyit, hogy az segít neki. Rossz oldalra áll maga, uram. Nagyon rossz oldalra áll!
– Maga meg eléggé kivan – állapítom meg.
– Csodálja? Szarér’-hugyér’ kóválygok itt napi tizenkét órát, próbálom fenntartani a rendet, ezek meg? „Visszavihetem a kocsit?” Aztán szedik kifele a százasokat.És még egy ilyen kérdezi, hogy mi a munkaköröm!

– Gondolom, rászorulnak. Nyilván így tudja eltartani a kislányát. Meg hát ez is egy munka, nem? Gondolja el, egész nap tologatni vissza a kocsikat. ha esik, ha fúj.
– Ugyan már, uram. Ezek miatt tart itt az ország. Az egész rohadt, kurva ország. Ezek miatt. – Kézbe veszi megint az adóvevőjét. – Ebben a kurva parkolóban kóricálok egész nap, és ezeket a szemeteket próbálom távoltartani, hogy ne zaklassák a tisztességes embereket! Ez a munkaköröm, ha annyira tudni akarják. Én a jó oldalon vagyok, ha annyira tudni akarják!

Megszólal az adóvevője.

– Fogadok, hogy megint látták valahol. Kurva életbe... Muszáj intézkedni.Viszlát!

Ott hagyom. De egy darabig még, ahogy eltolom a zötyögő kocsit, hallom a hangját.

– Ezek miatt tartunk itt. Meg akik védik őket. Még ezeket védik, beszarok – mondja, talán már az adóvevőnek, vagy nekem, vagy magának, vagy az egész parkolónak, ami az ő országa.