Habár győzelme - ellentétben Angela Merkel németországi és Romano Prodi itáliai eredményével - az elnökválasztás mindkét fordulójában meggyőző volt, nem lesz könnyű új irányt adnia Franciaország hajójának. Megújulást harsogó üzenetei dacára köztudott, hogy Sarkozy is része volt annak a politikai gépezetnek, amelyet széles körben felelősnek tartanak az ország jelenlegi mizériájáért.

Diadala ennek dacára már a választás első fordulójának napján körvonalazódott, aminek nyilván köze van hallatlan becsvágyához. A magyar bevándorló apa gyermekeként 1955-ben született köpcös politikus ugyanis még süllyedő hajón is képes szilárdan tartani kitűzött célját. Ráadásul a szocialista ellenzék is megkönnyítette számára, hogy szilárd meggyőződésű elnökjelöltként gyűjtsön pontokat a választók körében.

© AP

A franciák azonban megmakacsolhatják magukat, ha túl gyorsan vág neki politikai programja megvalósításának, amely az ország legszentebb teheneinek némelyikét készül levágni: a 35 órás munkahetet (Németországban ez egyre több termelési ágazatban kerül az áldozati asztalra munkaadók és szakszervezetek alkudozása során) és a szociális biztonság hálóját, amely aláásta Franciaország nemzetközi versenyképességét. Az az ígérete, amely szerint szorosabb kapcsolatokra fog törekedni az Egyesült Államokkal, szintén csökkentheti támogatottságát elnöksége első hónapjaiban.

Sarkozy vitathatatlan érdeme, hogy modernizálta és megerősítette a francia jobboldalt, megszabva politikájának súlypontjait: munka, teljesítmény, rend és törvényesség, nemzettudat. A korábbi gyakorlattal való "puha szakítás" célja, hogy véget vessen "az utóbbi 30 év politikájának, amelynek során mindent megpróbáltunk, csak éppen azt nem, ami működik". Hogy a politikai fősodor még inkább jobbra fordult, és Sarkozyt szinte játszi könnyedséggel emelte a legmagasabb közjogi pozícióba, annak köze van a franciák gyenge önbizalmához is. Az emberek félnek a túl sok globalizációtól, a túl sok Európától, a túl sok bevándorlótól. Így aztán elbizonytalanodva tekintenek a jövőbe. Ebben a szituációban pedig kapóra jött az az ember, aki az értékekről és új nekifutásról szónokolt nekik.

A jobboldal új vezetőjeként Sarkozyre vár az a feladat is, hogy a jövő hónapban esedékes parlamenti választásokon megőrizze e tömb fölényét a nemzetgyűlésben. A múltba visszatekintve és a franciák berzenkedő természetét - a változás iránti sóvárgást és a tőle való félelmet - ismerve nem kizárt, hogy a júniusi voksolás a baloldal sikerét hozza majd. Ez pedig a kényelmetlen "politikai társbérlet" lehetőségét vetíti előre, amely legutóbb Jacques Chirac elnök dolgát nehezítette meg az 1997. évi parlamenti választások nyomán.

1981 óta az összes választás a kormányzó többség vereségét hozta, akár a jobb-, akár a baloldal volt hatalmon Párizsban. A Sarkozy vezette Népi Mozgalom Uniójára (UMP) vár a feladat, hogy megtörje ezt a trendet. Az államfőnek emellett meg kell fékeznie a szakszervezeteket is. Franciaország legújabb kori történelme tele van olyan politikusok zátonyra futott karrierjével, akik túl gyorsan és túl nagy erővel léptek fel a dolgozókkal meg azzal a szociális hálóval és munkajogi törvénnyel szemben, amely megnehezíti munkavállalók elbocsátását.

Jóllehet a francia dolgozóknak csupán 8 százaléka tagja valamelyik szakszervezetnek - az Egyesült Államokban ez az arány 13 százalék -, az érdekképviseleti szervezetek roppant erősek a közszolgálati szférában, a közlekedés-szállításban és olyan ágazatokban, amelyek a motorjai Európa második legerősebb gazdaságának. A velük való erőpróba óhatatlanul sztrájkokhoz fog vezetni.

Korábbi pénzügy- és belügyminiszterként Sarkozynek van már tapasztalata abban, hogyan működjön együtt európai és afrikai kormányokkal az illegális bevándorlás és a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben. Egykor ő volt Párizs képviselője a Nemzetközi Valutaalapban (IMF), később pedig felbosszantotta Berlint, amikor megvédte a francia Alstom SA-t a német Siemens AG átvételi próbálkozásaival szemben.

Nem lehet viszont tudni, hogyan lesz képes megbirkózni az új francia elnök egy nagyobb nemzetközi válsággal. A külügyek jelentős fejezetét képezik az államfő feladatkörének, ám a választási hadjáratban alig kerültek szóba. Párizsi megfigyelők arra számítanak, hogy az Elysée palota új lakója javíthatja az esélyét az Európát 2005 óta megbénító alkotmányos válság feloldásának. (A francia és holland választók éppen két évvel ezelőtt utasították el népszavazáson az Európai Unió alkotmányos szerződését.)

Sarkozy azt állítja, hogy a német kancellár, a brit és a spanyol miniszterelnök, valamint az Európai Bizottság elnöke mind pozitívan válaszolt arra a javaslatára, hogy az EU 27 tagállama fogadjon el új szerződést, feloldandó a döntési mechanizmus blokádját, továbbá állítson választott elnököt az unió élére.

A várhatóan május 16-án beiktatandó francia elnök szeme előtt olyan Európa lebeg, amely komoly játékos a nemzetközi porondon, koherens politikát képvisel az energiaellátás biztosítása és az Afrikából érkező bevándorlás szabályozása terén. Sarkozy egyúttal élesen ellenzi Törökország uniós csatlakozását, és kemény fellépést ígér a nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon. Európának és a világnak új francia elnökhöz kell hozzászoknia, akinek örökmozgó aktivizmusa a keresztény értékek iránti vonzalommal párosul.