Pedro Molina nicaraguai karikaturista rajza egy újságból kitépett fecnin. Mi jobb: a báránybőrbe bújt farkas, vagy farkas a pásztor ruhájában? © skeptically.org

Az Inkvizíció ezt „kegyelmi bűntettnek” nevezte, és a 18. században egyike volt a legerősebben üldözötteknek a tiltott irodalom, valamint a bigámia mellett. A „Szent Hivatal” dokumentumai alapján írta meg Jorge René González, a mexikói nemzeti antropológiai és történeti intézet (INAH) kutatója a Szex és gyónás című könyvét.

 

A „kegyelmi bűntett” abban állt, hogy a gyónás idején a pap lelki fiát vagy leányát ’vele vagy egy harmadik személlyel való szemérmetlen és becstelen tettekre” szólította fel. E tettek lehettek „pikáns” szavak, tapogatások, de akár nemi aktusok is.

 

González szerint a bűntett elkövetőjének mindig a papot tekintették, még akkor is, ha a bűnbánó személy ajánlkozott fel, mert az egyházi személy vétett a penitencia szentsége ellen. Ugyanakkor nem lehet ezt a szokást csupán egy egyszerű bűnbocsánat-adásvételnek, mert nagyon sok esetben szerelem szövődött a gyóntató és a bűnbánó között – vélekedett a történész. Ugyanakkor a vétkeikkel ekképp vezeklőt, ha nem tett feljelentést az Inkvizíciónál, az a veszély fenyegette, hogy nem kap igazi egyházi feloldozást. Mindazonáltal a „kegyelmi bűntett” nem számított sem eretnekségnek, sem pedig az Egyház elleni cselekedetnek, mert a „Szent Hivatal” egyszerűen az elkövető pap „testi gyengeségének és szeretetigényének” tudta be.

 

E gyakorlat általánosságára jellemző, hogy az Inkvizíció korabeli archívumaiban a levelek 70 százaléka ilyen ügyekkel foglalkozott, és 1713 márciusában az Inkvizíció új irányelveket adott ki a gyónás körülményeivel kapcsolatban. Megtiltották például, hogy a hívő letérdeljen a pappal szemben, hogy a feje ne kerülhessen „kompromittáló magasságba és a reverenda alatt ne történhessenek mindenféle dolgok”. Azt is előírták, hogy a gyónni vágyók és a pap között rács legyen, csak olyan nyílásokkal, amelyekbe nem férnek át az ujjak, ezáltal nem lehet „gyengéd erotikus játékokat játszani”. Tilos volt a gyónás kolostori cellákban, zárt kápolnákban, sekrestyékben, magánházaknál vagy a paplakokban.

 

Amennyiben a pap el akart menni a hívő házába, mert az beteg volt, egy másik egyházi személynek kellett elkísérnie és csak nyitott ajtók mellett gyóntathatott. Ugyancsak tilos volt, hogy a gyóntató és a bűnbánó a gyónás előtt vagy utána beszélgessenek egymással.

 

A „kegyelmi bűntett” nem csupán Mexikóban dívott. Mint az inkvizíciós ediktumból kiderül, a tilalmak vonatkoztak Spanyolországra, a Fülöp-szigetekre, Hondurasra, Nicaraguára és Guatemalára is.

 

González úgy véli, hogy manapság a katolikus egyház már nem foglalkozik ezekkel a „bűnökkel”, a papoknak nincsen szükségük a bűnbánókra, mert a nagyvárosokban azzal találkoznak akivel akarnak és észre sem veszik őket. „Éppen ezért a cölibátusnak el kell tűnnie ahhoz, hogy az Egyház fennmaradjon” – vonta le a végkövetkeztetést a mexikói kutató.