„Nem vagyunk sem paraziták, sem önzők” – ezt üzente február végén a legnagyobb cseh egyetem rektorhelyettese Václav Klausnak, válaszul arra, hogy az államfő egy előadáson azt mondta, az ingyenes felsőoktatás a társadalmon élősködő hallgatók tömegét hozta magával, ezért egyetért az évi 20 ezer koronás, átszámítva körülbelül 240 ezer forintos tandíj bevezetésével. A prágai Károly Egyetem professzora jó pillanatban vágott vissza a csípős, egyébként a tavaszi, budapesti hallgatói demonstrációkon is többször elhangzott mondattal: éppen tízezer egyetemista tüntetett az utcákon a cseh kormány oktatáspolitikája ellen. Nem eredménytelenül, a tanév végén az oktatási miniszter azt ígérte, átdolgozzák a terveiket. Újra.

A cseh kormány nyolc éve halogatja a döntést, a helyzet ugyanaz, mint a magyar parlamentben, ahol több mint húsz éve téma a tandíj. Itthon 1993-ban szavazták meg, 1994-ben elnapolták, 1995-ben bevezették, 1998-ban eltörölték, 2006-ban ismét rábólintottak, 2008-ban a szociális népszavazással megszüntették. Most pedig – bár a miniszterelnök mantraként ismételgeti, hogy a tandíj ellensége – újra előkerült az általános, vagyis mindenki által fizetendő „képzési hozzájárulás” bevezetésének terve.

Orbán Viktor a policity.eu-nak adott múlt heti interjújában azt mondta, olyan felsőoktatást akar, ahol minden diák maga állja képzése költségeit, méghozzá mindenki a teljeset. A hallgatók utólag fizetnének, a rendszer így önmagát finanszírozná. Azt már nem tette hozzá, hogy az új felsőoktatási struktúra igazi hungarikum lenne, ehhez hasonló, állami támogatás nélkül működő felsőoktatási rendszer nemhogy Európában, máshol sincs.

Mint az ausztrálok. Vagy mégsem

„Komolytalan ötlet” – így kommentálta a nyilatkozatot a hvg.hu-nak Semjén András, az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetének főmunkatársa, aki szerint az Orbán-féle vízió leginkább az ausztrál, angol és amerikai felsőoktatásra emlékeztet, a két legfontosabb elem – amely működőképessé teszi a rendszert – azonban hiányzik belőle.

„Ezekben az országokban van diákhitel vagy valamilyen más, utólagos tandíjfizetést lehetővé tevő rendszer, és szinte mindenki fizet a tanulásért, de néhány speciális profilú, for-profit intézmény kivételével sehol nem kérik el a hallgatóktól a képzés teljes költségét, még a legdrágább amerikai magánegyetemeken, például a Harvardon sem” – magyarázza a közgazdász. A hallgatókat többféle támogatással és kedvezménnyel segítik az intézmények és az államok, a magánegyetemeken például a magas, 20-40 ezer dolláros éves tandíj az átlagos képzési költségnek mindössze ötven-hatvan százalékát fedezi, ezt a volt hallgatók adományaiból, szponzori pénzekből, üzleti bevételekből és – nem utolsósorban – állami támogatásból egészítik ki az intézmények.

A világban sokfelé fizetnek a hallgatók az egyetemért, de önfinanszírozó rendszer nincs

Filep István

A felsőoktatási rendszer ugyanis sehol nem önfenntartó, még Ausztráliában sem, ahol 1989 óta tanulmányi eredménytől és szociális helyzettől függetlenül minden egyetemistától tandíjat kérnek. A hallgatók eldönthetik, hogy – jelentős kedvezménnyel – a szemeszter elején vagy a diplomaszerzés után fizetnek az államnak. A törlesztést – a magyar diákhitellel ellentétben – csak akkor kell elkezdeniük, ha a fizetésük eléri az átlagbért, a havi részlet összege pedig jövedelemfüggő. „Az intézmények így is jelentős állami támogatást kapnak, hiszen az állam számára már az is jó eredménynek számít, ha a megelőlegezett tandíj hetven százaléka visszajön” – mondja Semjén András, aki szerint egy ekkora diákhitelrendszer létrehozása és fenntartása egy olyen magas kamatszintű országban, mint Magyarország, a kamattámogatás miatt előbb-utóbb több pénzbe kerülne, mint amennyit jelenleg az állam a felsőoktatásra költ.

Ketyeg a diákhitelbomba

A rendszer ráadásul az Egyesült Államokban és Angliában repedezik. Az amerikai diplomások rekordösszegű tartozást halmoztak fel: 37 millióan törlesztenek diákhitelt, átlagosan 23 ezer dollárt, de egyre többen, főként középkorúak késnek a részletekkel. Gazdasági szakemberek szerint egyre hangosabban ketyeg a „diákhitelbomba”.
Angliában az idei tandíjemelés miatt áll a bál. Szeptembertől háromszorosára nő a maximális éves tandíj, ez pedig – beváltva az oktatáskutatók félelmeit – körülbelül ötvenezer felvételiző kedvét vette el a továbbtanulástól. Sokan azután döntöttek a munka mellett, hogy kiszámították, egy előadás végighallgatása az új tanévben akár ötven fontba, vagyis 18 ezer forintba is kerülhet. Pedig összességében az új rendszer sem olcsóbb, mint az eddigi, sőt a diákhitelrendszer átszabása és a hallgatói juttatások összegének emelése miatt 2014-től az állam tíz százalékkal többet költ majd a felsőoktatásra, mint korábban.

Nem váltanak

Az európai országok többségében – ahol a kormánypártok jól érzékelhetően még a tandíj szó használatától is ódzkodnak – még mindig ingyenes vagy részben ingyenes a felsőoktatás. A balti államokban, Lengyelországban, Horvátországban és Romániában például ugyanolyan duális rendszer működik, mint itthon: a felvételin dől el, kinek van elég pontja az államilag finanszírozott helyhez, és ki tanulhat költségtérítéses formában, később pedig a jegyek alapján sorolják át a diákokat. Az arányok persze folyamatosan változnak, mindenhol nő a fizetős hallgatók száma, a 2012-es után további keretszámvágást tervező erőforrás-minisztériumnak elég a szomszédba, Romániába menni példáért.

Ott a kormány határozza meg a keretszámokat képzési területenként és intézményenként, az állami egyetemek bevételének kétharmada azonban még így költségvetési támogatás, a maradék egyharmad a tandíjból és más forrásokból jön össze. Az említett közép-európai és balti országokban is hasonló a helyzet, az intézmények általában a hallgatói létszám, valamint az oktatás és a kutatás eredményessége alapján kapják meg az állami apanázst, amely egy-két kivételtől eltekintve még mindig az elsődleges bevétel.

Csehországban, Szlovákiában, Szlovéniában, Ausztriában, Skóciában, Írországban és néhány skandináv országban még inkább így van. Az első diplomát mindenki ingyen szerezheti meg, az állami egyetemek és főiskolák csak egyes szolgáltatásért kérhetnek pénzt. Szinte mindenhol költségtérítéses például a levelező és az esti tagozatos oktatás, a cseh egyetemisták az idegen nyelvű kurzusokért, a szlovákok a felvételiért, az osztrákok a hallgatói önkormányzatért, a szlovénok pedig a beiratkozásért is fizetnek. A túlfutásért – az „örök egyetemisták” miatt – viszont mindenhol büntetést kell fizetni.

Aki fizet, és aki nem

„Ahol megszokták, hogy az iskola az elejétől a végéig ingyen van, ott nehéz bármilyen változást elérni” – ezt a szűkszavú magyarázatot adta Holger Fischer, a hamburgi egyetem rektorhelyettese a The Guardiannek, amikor arra kérték, magyarázza el, hogyan jutottak vissza néhány év alatt az ingyenes oktatástól – a tandíj bevezetésén át – az ingyenes oktatásig.

Németországban a föderális berendezkedés és az erős egyetemi autonómia miatt egyébként sincsenek egységes szabályok – vagy van tandíj, vagy nincs. Abban azonban egységes a szabályzás, hogy a költségek fedezése elsősorban a fenntartó feladata. Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban egységes a kép: akinek van pénze, fizet, aki rossz anyagi körülmények között él, szociális támogatásokat és tandíjkedvezményt kaphat. Persze az oktatáspolitikusok ezekben az országokban is az állami finanszírozás szerepének csökkentését tervezik. Van, ahol költséges eszközzel: Franciaország évente 100 millió eurót költ külföldi, fizetőképes felvételizők toborzására.