Talán minden még júniusban, az Oroszországban rendezett labdarúgó-világbajnokság idején kezdődött. Amikor a szbornaja, vagyis az orosz fociválogatott éppen tönkreverte Szaúd-Arábiát, a kormány bejelentette, hogy a férfiaknál 65, a nőknél pedig 63 évre emelik a nyugdíjkorhatárt. Lehet, hogy Putyin és Medvegyev arra számított, hogy a győzelmi mámorban az ország 140 millió polgárnak fel sem tűnik majd, hogy az új korhatár szerint a mai kilátások alapján a férfiak 40 százaléka nem érné meg a nyugdíjat – jelenleg a férfiak születéskor várható élettartama 66 év –, s a nőknél is húsz százalék lenne ez az arány.

Még a vb idején tüntetések kezdődtek, s azóta sok orosz városban vonultak az utcára a tüntetők. A résztvevők száma nem volt magas – legfeljebb néhány ezer, vagy tízezer ember ment tüntetni – ám 2012, a kormányellenes tüntetési hullám elhalása óta alig voltak ekkora tüntetések az országban. A hatalom viszont, hogy elvegye a tüntetési kedvet, keményen válaszolt, tömegesek voltak a letartóztatások a betiltott demonstrációkon, az egyik fő szervező, Alekszej Navalnij, az ismert korrupcióellenes blogger az utóbbi hónapokban többet van rács mögött, mint szabadon.

A tiltakozóknak annyit sikerült elérniük, hogy a nőknél a korábbi 55-ről a tervezett 63 helyett csak 60-ra emelték a határt, ám a férfiak esetében a kormányzat hajthatatlan maradt. Ez pedig azt jelenti, hogy újabb tüntetések várhatók: az utolsó oroszországi független közvélemény-kutató intézet, a Levada központ szerint az oroszok jóval több mint fele mindenképpen, vagy legalább valószínűleg részt venne a kormány gazdaságpolitikája elleni tüntetéseken. A tiltakozási kedv ugrásszerűen nőtt meg, s haladta már meg a 2011-es korábbi csúcsot, miközben márciusban még csak az oroszok 18 százaléka volt demonstráló kedvében. És nem csak a nyugdíjkorhatár emelése böki az emberek szemét, hanem a rubel árfolyamának gyors csökkenése is – ez drágulást hoz –, vagy a fizetések sok helyen tapasztalt késése is. Az internet szabadsága, illetve az egyéb jogok korlátozása is ront az emberek közérzetén: aki a neten bírálja a kormány Ukrajna-politikáját, vagy sértegeti a Putyin szövetségesének számító ortodox egyházat, könnyen bíróság előtt találhatja magát szélsőséges tartalmak terjesztésének a vádjával.

 

A 2014-es ukrajnai beavatkozás, majd a 2016-os amerikai elnökválasztás befolyásolása miatt egyre súlyosabb nyugati szankciókkal sújtott ország gazdasága ugyan nincs veszélyben – a növekvő olajárak miatti plusz jövedelmet a tartalékalapokba tolják, hogy egy esetleges újabb válság esetén legyen mihez nyúlni –, ám ezzel a hosszú távú gazdasági esélyeket rontják: nincs elég befektetés, és lelassult az ország modernizálása is. Nem véletlen, hogy a Levada által megkérdezettek között egyre többen vélik úgy, az ország rossz irányba halad, már közel egyenlő az ország kilátásait negatívan, illetve pozitívan megítélők aránya.

Az elégedetlenséget mutatja az is, hogy a Putyin mögött álló Egységes Oroszország (JeR) az utóbbi hónapokban többször alulmaradt a kormányzói, vagy egyéb helyi választásokon, és a valódi ellenzéknek aligha nevezhető kommunisták, vagy a Vlagyimir Zsirnovszkij vezette, csak nevében demokrata és liberális, leginkább nacionalista uszító Liberális-Demokrata Párt jelöltjei diadalmaskodtak. Az elégedetlenek azért voksolnak "őfelsége lojális ellenzékére", mert másra nem lehet, a valódi ellenzéket – például Navalnijt – már évek óta nem engedik indulni.

Miközben Oroszországban a pangás jelei mutatkoznak, Putyin nemzetközi megítélése is romlóban van, kivéve néhány ország, például Magyarország közszolgálati csatornáit, ahol Vlagyimir Vlagyimirovics neve még mindig az államférfi szinonimájaként hangzik el.

 

A Nyugat és Moszkva ellentétének hátterében elsősorban az áll, hogy Oroszország – az ezreket alkalmazó trollgyárakkal, az európai populista és szélsőjobboldali mozgalmak támogatásával, valamint a titkosszolgálatok bevetésével – mindet elkövet az EU egységének a rombolása érdekében. Egy egységes EU ugyanis túl nagy falat Oroszországnak, amely könnyebben képes érvényesíteni akaratát, ha nem Brüsszellel, hanem egyes, Oroszországnál jóval kisebb államokkal alkudozik.

A beavatkozások listája meglehetősen hosszú: orosz érdekeltségben lévő bank adott hitelt Marine Le Pennek, a francia szélsőjobb vezetőjének, orosz üzletemberek fizették az Alternatíva Németországért nevű német párt vezetőinek moszkvai útját a németországi választások előtt, s Oroszországban több olyan találkozót is szerveztek, ahová az európai szélsőjobb vezetőit hívták el vendégnek. Oroszországot ugyancsak vádolják azzal, hogy az igazoltan orosz trollok által használt közösségi profilok mögé bújva beleavatkozott a svédországi, a lengyelországi, a németországi, illetve az olaszországi választásokba, s megpróbálta aláásni a választók demokratikus intézményrendszerbe vetett hitét. Most éppen Macedónia vádolja beavatkozással Moszkvát: a hét végi népszavazáson a görög-macedón névvita megoldásáról szavaznak az emberek, s ha elfogadják a kompromisszumot, akkor megnyílik az ország előtt az EU- és NATO-tagság. Ez pedig nem érdeke Moszkvának, s a szkopjei kormány szerint az oroszok pénzelik és támogatják más eszközökkel a csendes bojkottot hirdető nacionalista ellenzéket. Amelynek újságjai részben Putyin legjobb tanítványa, Orbán Viktor baráti köréhez tartozó magyar vállalkozók kezében vannak.

Ukrajna is vádolja Oroszországot, s ennek az ügynek is van magyar szála: Kijev szerint a jövő márciusi elnök- és a jövő októberben esedékes parlamenti választás előtt a Kreml támogatásával sorra jelennek meg Budapesten azok az oroszpárti ukrajnai ellenzékiek, akik némi támogatásért cserébe hajlandóak Magyarország érdekei szerint megváltoztatni a hivatalos kijevi nemzetiségi politikát.

De voltak keményebb akciók is. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Moszkva valóban nyakig benne volt a 2016-os montenegrói puccskísérlet szervezésében, amelyben az ugyancsak a NATO-csatlakozást támogató Milo Gyukanovics montenegrói vezetőt kellett volna végleg kiiktatni. Az akcióhoz köthető ugyanis az az Eduard Sirokov, akit 2014-ben Lengyelországból kémkedés miatt kiutasítottak, s végül az elvetélt puccskísérlet napjaiban hirtelen Belgrádban bukkant elő. Sirokov, aki néha Eduard Sismakov néven is utazott, nagyon hasonló számú útlevéllel közlekedett, mint az a két orosz ügynök, akik London vádjai szerint márciusban a dél-angliai Salisbuyrben sikertelen merényletet követtek el a britek oldalára átállt orosz exügynök, Szergej Szkripal ellen.

Egyébként Putyin éppen a Szkripal-ügyben tette meg azt a lépést, amit talán a legkevésbé lehet megérteni. Azt, hogy ország-világ elé állva közölte, Alekszandr Petrov és Ruszlan Bosirov – az utóbbiról nagy valószínűséggel kiderült, hogy a neve Anatolij Csepiga, és az orosz katonai hírszerzés ezredese – egyszerű orosz állampolgár. Míg Petrovról is kiderült, hogy a GRU állományában van, Csepiga esetében az különösen érdekes, hogy őt 2014-ben Putyin személyesen tüntette ki az Oroszország hőse érdemrenddel. A nyilatkozatra – amellyel elérte, hogy hazugságon fogják – nem volt szükség, hiszen sejteni lehetett, hogy a britek sok mindent tudnak már a feltételezett merénylőkről. A Bellingcat nemzetközi és a The Insider orosz oknyomozó portál által megszerzett iratmásolatok és egyéb feltárt tények viszont azt mutatják, a nyugati titkosszolgálatok szabadon járkálnak az orosz nyilvántartásokban.

Az orosz elnök helyzetét bonyolítja, hogy míg pár évvel ezelőtt az orosz milliárdosoknak mindenképpen megérte jó viszonyt ápolni Putyinnal, most már sokak számára teher a kapcsolat. Az orosz államfőhöz közel álló oligarchákat ugyanis előszeretettel vonják be az európai és amerikai szankciók hatálya alá, s így egyre több az akadálya a nyugati jelenlétnek. Erről talán Roman Abramovics, a londoni Chelsea labdarúgóklub tulajdonosa tudna a legjobban mesélni: Putyin-közelsége meghatározó szerepet játszott abban, hogy megvonták tőle a brit vízumot, és Svájcban sem engedték letelepedni. De hasonló cipőben járt Oleg Gyeripaszka is, aki cégeinek részleges eladására kényszerült, hogy azok valahogy mentesüljenek a fojtó hatású szankciók érvénye alól. A Kreml számára még rosszabb hír, hogy a közelben nem maradt sok olyan ellenfél, akinek lerohanásával újra meg lehet dobni a kormányzó elit népszerűségét.