Világnak világa – gondolatok a nemzetközi rendről

Világnak világa – gondolatok a nemzetközi rendről

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Fehér Zoltán
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra. Fehér Zoltán hozzászólása a Beszélgetések a jövöről vitasorozat geostratégiai fejezetéhez.

Az elmúlt időszakban felerősödött azoknak a hangja, akik a jelenlegi világrend felbomlása miatt aggódnak. Ennek nyomán az amerikai külpolitikai gondolkodók körében komoly vita alakult ki ezen világrend mibenlétéről. Üdvözlendő, hogy az ezzel kapcsolatos gondolkodásba bekapcsolódott a magyar szellemi élet is.

De voltaképpen milyen világrendről is van szó? Hogy jobban megértsük, mit is temetnek a gondolkodóink, röviden merítsünk a nemzetközi kapcsolatok elméletéből. A nagy múlttal rendelkező „erőegyensúly elmélet” lényege, hogy adott időszakokban a világ nagyhatalmai egymást ellensúlyozzák annak érdekében, hogy egyikük se törhessen hegemóniára. Ezt legélesebben a neorealista Kenneth Waltz elmélete képviseli. A szintén neorealista Robert Gilpin „hegemón stabilitás elmélete” szerint azonban a nemzetközi rendszerben a stabilitást pont egy nagyhatalom hegemón pozícióba jutása hozhatja el, mivel az általa irányított világrend nem a rivális nagyhatalmak küzdelmén alapszik, amely természeténél fogva instabil, hanem a hegemón által a többi hatalom számára biztosított stabil renden.

Jómagam úgy tartom, hogy a II. világháború után két párhuzamos nemzetközi rend is kialakult: Waltz és Gilpin elmélete egyszerre érvényes az elmúlt 75 évre. A két párhuzamos szervezeti keret közül az egyik a bipoláris világrend, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint szövetségesi köreik kényszerű egymás mellett élése. Ez egyértelműen az erőegyensúly elméletén alapult.

Mindeközben az Egyesült Államok 1945 után lerakta saját hegemón rendszerének alapjait is. Ez inkább Gilpin elméletébe illik. Amerika a saját nemzetközi térfelén kiépítette biztonsági szövetségesi rendszerét (NATO, partnerség Japánnal, Dél-Koreával stb.),  létrehozta a szabadkereskedelem rendszerét (GATT, WTO) és a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szervezeteket (Világbank, IMF), összességében kialakítva egy párhuzamos nemzetközi rendet. De gyakorlatilag az ENSZ létrejötte is ebbe az építkezésbe illeszkedett, ahogy az európai integráció is. Az ún. liberális nemzetközi rend kifejezés – amelyet G. John Ikenberrynek köszönhetünk – erre, az Egyesült Államok által létrehozott nemzetközi rendre alkalmazható leginkább, amely a demokrácia és a piacgazdaság értékeire támaszkodik.

©

Az erőegyensúlyon nyugvó bipoláris rend a Szovjetunió bukásával 1989-1991-ben felbomlott, megmaradt viszont a liberális nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei igyekeznek globálissá tenni. Közép-Kelet- és Délkelet-Európa, valamint Dél-Ázsia számos országa sorra ágyazódtak be ebbe a rendszerbe. A liberális nemzetközi renddel azonban szemben áll két nagyhatalom. Oroszország és Kína az 1990-es évek amerikai „unipoláris pillanatából” való felocsúdásuk után újra Amerikával és az általa irányított nemzetközi renddel szemben határozták meg magukat, valamint elindították az annak felbomlasztására irányuló erőfeszítéseiket.

 Az Amerikával és a nemzetközi renddel szembeni ellenállás nem választható el attól sem, hogy az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően saját maga is rontott a helyzetén. Új, arrogáns háborúkba kezdett (Afganisztán, Irak), amelyek a vietnamihoz hasonló, megnyerhetetlen és költséges küzdelmekké váltak a helyi fegyveres ellenállással szemben.

Amerika és a liberális rend így sok tűz közé került a 2010-es évekre. Mindezt tetézi, hogy a közel-keleti háborúktól és Amerika túl széles nemzetközi szerepétől megcsömörlött, hazai problémáit fontosabbnak tartó amerikai tömegek 2016-ban Donald Trump személyében egy populista-nacionalista jelöltet választottak elnökké, aki elindította Amerika fokozatos kivonulását a liberális nemzetközi rendből.

***

Az Egyesült Államok ma a legerősebb gazdasági, politikai és katonai erővel rendelkező ország – mégis évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy hanyatlóban van-e. 1987-ben Paul Kennedy „A nagyhatalmak tündöklése és bukása” című könyve indította el a legjelentősebb ilyen vitát, amelyben ő és társai azt képviselték, hogy Amerika (gazdasági) előnye riválisaival szemben folyamatosan csökken, s Japán letaszíthatja az Egyesült Államokat a trónról. Velük szemben álltak Joseph Nye és mások, akik szerint Amerika ezt a kihívást is túléli, és primátusát megtartja.

Nincs új a nap alatt: jelenleg egy hasonló vita zajlik arról, vajon az Egyesült Államok meg tudja-e őrizni vezető szerepét Kínával szemben. Graham Allison szerint Kína már megelőzte Amerikát gazdaságilag, ha a két nagyhatalom GDP-jét az ún. vásárlóerő-paritás alapján számoljuk. Nye ebben a vitában is azt vallja: Amerika túléli ezt a meccset is, mivel Kínának nagyon sok területen egyelőre behozhatatlan lemaradása van.

Én a két tábor között, érveiket mérlegelve úgy látom: az Egyesült Államok előnye ugyan valóban csökken a „trónját ostromló” államokkal, elsősorban Kínával szemben, amit nevezhetünk relatív hanyatlásnak, azonban Amerika várhatóan ennek az évszázadnak a végéig még biztosan a legerősebb gazdasági, politikai és katonai hatalom marad. Ahhoz persze, hogy Washington képes legyen helytállni ebben az egyre keményebb versenyben, energiáit az elmúlt évtizedek közel-keleti háborúi helyett egyre inkább a belföldi problémái kezelésére kell fordítsa (infrastruktúra, oktatás, egészségügy, demokrácia válsága). 

***

Amerika vezető szerepét jelenleg tehát Kína és Oroszország fenyegeti – különbség van azonban a két kihívó helyzetében.

Oroszország Putyin elnök regnálásának kezdete óta revizionista hatalommá vált, a Szovjetunióhoz hasonlóan ismételten Amerika fő kihívója kíván lenni. Ez tetten érhető az orosz külpolitika számos megnyilvánulásában a Krím félsziget annektálásán és a szíriai háborúba való bekapcsolódáson keresztül az EU–NATO országokkal szembeni ún. hibrid hadviselésig. Moszkva igyekszik aláásni a Washington által vezetett nemzetközi rendet, a nyugati integráció intézményeit. Oroszország azonban strukturális értelemben nem valódi kihívója Amerikának: ugyan katonai nagyhatalom, de csak gazdasági kishatalom. Sem gazdasági ereje, sem szövetségesi köre, sem aggasztó demográfiai trendjei nem teszik lehetővé számára, hogy valódi nagyhatalmi igényekkel lépjen fel.

Kína viszont strukturális értelemben is valódi kihívója az Egyesült Államoknak. Gazdaságilag Amerika után szorosan a második hatalom a világon, katonailag egyelőre elmarad tőle, sőt Oroszországtól is, de az elmúlt két évtizedben páratlan katonai fejlesztési programot hajtott végre, amit folytatni fog. Kína hatalmi pozíciója talán politikailag a leggyengébb: szövetségesei gyakorlatilag nincsenek, az ún. soft power kapacitásain van mit erősítenie, régiójában elszigetelt. De a pekingi vezetés – különösen Hszi Csin-ping 2012-es hivatalba lépése óta – nagyon igyekszik e hátrányai ledolgozásán. Fontos eszköze ennek a gazdasági hatalma növelésére, politikai befolyása erősítésére, szövetségesi körének bővítésére és katonai jelenlétének kiszélesítésére egyaránt alkalmas Új Selyemút kezdeményezés. Az elmúlt években pedig az is felmerült (ld. Davos 2017), hogy Kína nem is lebontani kívánja a nemzetközi rendet, hanem átvenni annak vezetését Amerikától.

Végül szót kell ejteni az Európai Unióról, amely Amerika mellett a liberális nemzetközi rend másik alappillére. Sajnos, az EU másfél évtizede válságról válságra bukdácsol, a világpolitikában pedig nem tett szert súlyának megfelelő befolyásra. Fordított a helyzet, mint Oroszország esetében: az EU gazdasági nagyhatalom, de komoly katonai és politikai erővel nem rendelkezik. Ezzel együtt az EU, joganyaga és tagállamai integráns részei a liberális nemzetközi rendnek. A tagállamok számára továbbra sem kínálkozik jobb alternatíva, mint az EU-ban maradni és az integrációt mélyíteni-bővíteni, azok pedig, mint Nagy-Britannia, akik a távozás mellett döntenek, könnyen a senki földjén találják magukat. Az EU-nak és tagállamainak a nemzetközi porondon továbbra is arra kell törekedniük, hogy a liberális nemzetközi rendet erősítsék és az Egyesült Államok legszorosabb partnerei legyenek, amelynek fő akadályát jelenleg nem az EU-elit, hanem inkább Trump amerikai elnök (EU- és NATO-ellenes) külpolitikája jelenti.

©

***

 A jelenlegi, bizonytalan világpolitikai helyzetben a Magyarországhoz hasonló méretű és jelentőségű államoknak ügyelniük kell, hogy a körülöttük tomboló viharok el ne sodorják őket. A legjobb stratégia, ha lehorgonyoznak egy erős szövetségi rendszer mellett, s azon belül minél erősebb szerepet vívnak ki maguknak.

Magyarország számára az euroatlanti családhoz, a liberális nemzetközi rendhez csatlakozás évtizedes álom volt, de a Nyugathoz tartozás valójában a magyar nemzet ezeréves ambíciója. Ez az álom az elmúlt két évtizedben NATO- és EU-tagságunkkal megvalósult. Végre hazatértünk. Ezt a pozíciót nem szabad feláldozni a keletről jövő szirénhangokért, amelyek a Nyugat és Kelet között hidat képező Magyarország ígéretével csábítanak, miközben a senki földjére vezetnek. Magyarországnak az EU-ban, a NATO-ban, Amerika legszorosabb szövetségesei közt van a helye – ezért a helyért megküzdöttünk.

Hogy nehéz idők várnak ránk az EU-ban és a NATO-ban? Minden bizonnyal. De az EU-n és a NATO-n, a liberális nemzetközi renden kívül nincs élet számunkra.

 A szerző Magyarország korábbi törökországi id. ügyvivője, jelenleg a bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa és a Massachusetts Institute of Technology oktatója.

 

 

Hozzászólások