Vona Gábor feljelentette Balavány Györgyöt, amiért az náci- és nyilasszimpátiával vádolta meg őt, továbbá azt kívánta neki, hogy a rák egye ki az ő belét. Egyébként tényleg nem volna szép, ha a kollégából az ilyen szitkozódás csak úgy spontán törne elő. Viszont aligha lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a minősítések azután kerültek nagy nyilvánosság elé, hogy Vona a cigányok állítólagos szaporodását háborús veszélynek nevezte, majd előadta, hogy az államnak kellene korlátozni a születésszámukat. Tehát valahogy elérni, hogy a büdös cigányok belét a rák még megszületésük előtt kiegye.

Mármost ezek után elégtételt követelni amiatt, hogy a felületes és ingerült szemlélő a szónokot első közelítésben nácinak vagy valami hasonlónak titulálja, az azért rendkívüli arcbőrt feltételez.

Természetesen a náci vagy a nyilas nem pontos meghatározás, lehet ezt sokáig árnyalni. De az egyéb csúszómászókkal is úgy van az ember, hogy első ránézésre megállapítja, ez a randaság itt a pókszabásúak közé tartozik, aztán pontosítja a besorolást. Aki a fenti szöveget elszavalja, akinek a beosztottjai még a Jobbik számára is vállalhatatlan náculást szerveznek, az nyilvánvalóan a nácialkatúak rendjébe való. A cigánnyal ellentétben önszántából manőverezett oda. Világröhej, hogy ennek megállapítása büntethető legyen.

Már csak azért is, mert ők – a Fideszhez hasonlóan – egyáltalán nem haboznak kommunistának, bolseviknek, liberál-globalo-plutokrata komprádor muszkavezetőnek nevezni másokat, ennél sokkal távolabbi asszociációval. Elég ahhoz az is, hogy nem tetszik a pofájuk.

Sőt, az illető ellenségek szüleit is lekommunistázzák látatlanban; szóval ha Vona Gábor, Lázár János meg Papcsák Ferenc zokon veszi az effajta odamondást, azzal a saját kezükből is kiverik a fegyvert. Illetve kialakul egy sajátos társasjáték, ahol a játékosok sértéseket kiabálnak, aztán elperelik egymástól a zsetont.

Ehhez elég például kinyitni a Jobbik weboldalát, és elolvasni a közleményt, amely cionista bizniszegyháznak titulálja a Hit Gyülekezetét. Hűha, ez elég súlyos tényállás, különösen, hogy immár az Alaptörvény védi a vallásos meggyőződés sérthetetlenségét. Szóval most ha akarják, a gyülisek leperelhetik a bőgatyát a Jobbikról. És mindenki, akit lebuziztak, hazaárulónak neveztek, vagy akár csak idegenszerűnek.

Ebből a játékból az agresszív kismalacok nem jönnek ki jól; már amennyiben jogegyenlőség van. Megér egy pár próbapert mindenesetre. Ahol a becsületsértést büntetik, ott a náciknak hamar kiürül a zsebük. Viszont közben elfelejtünk beszélni egymással, mert ha majd mindenkit választékos beszédre nevelt a bíróság, akkor jönnek a perek amiatt, hogy "tökfej", "lókötő", "nagyotmondó", végül meg azért, hogy "Ön téved". Elvégre az is alkalmas a jó hírnév rontására.

A másik megoldás az lenne, ha a törvényhozók és végrehajtók nem feledkeznének bele az öncélú pereskedésbe, hanem megpróbálnák megoldani ezt a hülye helyzetet. Huszonhárom év tapasztalat elég ahhoz, hogy belássuk: az a dolgok rendje egy demokratikus országban, hogy időnként megsértődünk és megsértünk másokat. Ahol szólásszabadság van, ott mindenféle közszereplés szükségszerűen azzal jár, hogy lesznek kritikák, és azok között sértő minősítések. Valószínűleg nem ússzák meg a gyerekzenekarok sem. Annak, aki rasszista pártot üzemeltet, pláne meg kell szoknia, hogy ezért időnként lenácizzák.

Egyikünk sem beszélhet nyíltan, ha az ilyen szövegekért büntetés jár. És annak a szélsőjobb vesztese lesz, mert nekik minden mondanivalójuk sértő, eszük meg nincs annyi, hogy ügyesebben fogalmazzanak; de ha volna, a tufa rajongóik nem értenék. Jól teszik tehát, ha megcsókolják a szólásszabadság két orcáját, és megköszönik neki a létezésüket. Aztán ha már erre rácsodálkoztak, akkor akár elgondolkodhatnak a többi hülyeségükön is. Hátha némi töprengéssel felfejlődhetnek odáig, hogy ne legyen ok nácinak nevezni őket.