Már amennyiben ez háború egyáltalán. François Hollande szerint az, és a háborús retorika egy nap alatt végigsöpört Európán. Egy ideig benne is maradunk, aztán valószínűleg bekerül a terrortámadások sorába, amelyeket utólag nem tekintünk jelentős fordulópontnak.

Vérben áztatja rút zászlaját

De akármi is a keretsztori, az ellenségünk arra volt képes, hogy nyolc gyalogbakájuk besétáljon civilek közé, és ott lövöldözni kezdjenek, egyébként a biztos halál tudatában. Ez ám a teljesítmény! Igaz, hogy bármelyik autótolvaj-galeri megtehetné, csak azok közt nincs annyi tébolyult hülye, aki az életét adná pusztán a mészárlásért.

Az öngyilkos hadviselés legendákat szül, győzelmet ritkán. A kamikazék akkor jelentek meg az égen, amikor már elveszett a háború, és szintén a reménytelenségben került páncélököl vagy puska gyerekek kezébe. Feleslegesen pusztultak el, a bukást nem akadályozhatták meg. Ez a tanulsága nemcsak a világháborúknak, hanem az elmúlt évtizedek terrorizmusának is.

Ennél csak erősebb ellenségünk lehetne. Az Iszlám Államnak nincs légiereje, ipara, nincsenek atombombái, nincs kultúrája, és nincs öröm az életben, amit kínál. A Szovjetunió, na az ellenség volt a javából, bőven rendelkezett a fenti javakkal, bár az életörömről végül nem sikerült meggyőznie a világot.

Jól is jön nekünk egy ellenség, őszintén szólva, bár nyilván nem ilyen áron. Ám Európa egységének jót tesz, ha egyértelműen megfogalmazhatjuk, kik vagyunk, és kik nem.

Előnyös ellenség azért is, mert napjai meg vannak számlálva. Béke és rend még sokáig nem lesz a helyén, sőt további bizarr fejlemények várhatók, de ez az alakulat éppen véres fejjel vonul ki területeiről, különféle ellenfelei elől hátrálva, akiknek amerikai, orosz és francia bombák egyengetik az útjukat. Félúton majd találkoznak és kezet ráznak, mint Berlinben, gondolom.

Szövetségesei ellenségünknek nincsenek, tettei az egész világon undort váltanak ki, ellene vonulni nemes és lovagias tett. Az őrülteket, akik ma életüket adják értelmetlen csapásokért, megöröklik majd más szervezetek, amíg lassan elfogynak, mint a kommunisták. Addig még kitelhet tőlük néhány hasonló hőstett.

De amikor felnéznek az égre, nem Allah néz vissza rájuk, hanem a mi drónjaink. És nem védi meg tőlük őket az ima. Gazdagságunk, szabadságunk és erőnk azért zavarja őket annyira, mert látják ők is, mire elég a tudományuk, illetve a hitük. Dühük a frusztrált veszteseké.

Boldog országot vív a harcunk

Drónok helyett az Iszlám Államnak öngyilkos merénylői vannak, akikkel katonai célpontokat ugyan nem képes támadni, de pár tucat civilt megölni igen. Ez sem lenne súlytalan fenyegetés, ha ilyen ezreivel kellene szembenézni. Viszont nem kell. Franciaországban most nyolcan rendeztek vérfürdőt, miközben él itt ötmillió muszlim. Csakhogy ők pont úgy irtóznak ettől a vérengzéstől, mint bárki más, és annyi közük van a terrorizmushoz, mint Kunhalmi Ágnesnek a Vörös Hadsereg Frakcióhoz.

Civilizációk harcának ez igen szerény. A muszlimok se mind elmebeteg szamurájok ugyanis. Nem mintha nem lenne problémás az iszlám összeegyeztetése az európai normákkal. Egyelőre nehezen klappol, de megküzdöttünk már ezzel a feladvánnyal, és ma nem égetnek a keresztények boszorkányt. Viszont aki ma netán Allah nevében veri a feleségét, az attól nem feltétlen akarja felrobbantani a szomszédját koncert közben. Nehéz felbecsülni, hány öngyilkos merénylőt képes toborozni, felszerelni és bevetni az Iszlám Állam, de biztosan sokkal kevesebbet, mint amennyitől ma félünk.

A háborút akkor nyerjük meg végleg, amikor ugyanannyi lesz az esélye annak, hogy egy muszlim fiatal radikalizálódik, mint annak, hogy egy fehér és keresztény felsőbbrendűséget hirdető őrült kezd lövöldözni Isten nevében. Az utóbbi sem példa nélküli, de elég ritkán fordul elő ahhoz, hogy elviselhető legyen a kockázat.

Ebben már nemcsak az anyahajóknak és a titkosszolgálatoknak lesz feladatuk. Lesz dolga államoknak és az uniónak, oktatásban, szociális munkában és politikában. Lesz teendőjük azoknak a muszlimoknak, akik felfogják, hogy kalifátus nélkül nekik is jobb, és jobb lehetne őseik hazájában is. És dolga van ezzel minden európainak: győzelemként élni meg a szabadságunkat, mindennap ünnepelni, és élni vele.

Ki tudja, mióta járja körbe ezt a földrészt a búsongás: elvesztettük az identitásunkat, nincs is már olyan, hogy Európa vagy Nyugat, hiszen itt mindenki azt gondol, amit akar. Ellenségeink pontosan tudják, hogy éppen ez a Nyugat. Onnan, a rongyokban egyfelé menetelők világából nagyon is jól látszik az, amit mi észre sem veszünk: a szabad levegő.