Bácsi Róbert

Sokszor úgy tűnik, hogy az út teljesen száraz, mégis megtréfálhat minket az útra fagyott vízátfolyás, vagy a felüljárókra lefagyott páralecsapódás. A felüljárók levegőbe emelt, ívelt útszakaszok, ahol a hártyavékony jég is képes megtréfálni az autósokat. Ennek oka lehet az, hogy a jármű nem volt megfelelően felkészítve a téli viszonyokra, de ezzel szoros összefüggésben lehet az is, hogy a körülményekhez képest rosszul választotta meg a vezető a sebességet.

Ha kanyaríven érne minket ilyen meglepetés, valamivel könnyebb dolgunk van, hiszen az autónk csak a kanyar külső íve felé tud megindulni, így tehát már csak azt kell tudnunk megkülönböztetni, hogy a járművünk eleje vagy hátulja csúszott-e meg, mivel más-más korrigálási technikát követel meg mind a kettő.

Alulkormányzásról beszélünk akkor, ha az autó orra indul meg, vagyis kezd el csúszni. Ilyenkor nagyobb íven kanyarodik, vagy szélsőséges esetben, ha olyan minimálisra csökkent a tapadás a kerekek alatt, egyáltalán nem kanyarodik. Ekkor az első lépés annak érdekében, hogy visszaszerezzük az uralmat a jármű felett, az, ha megpróbáljuk csökkenteni a sebességet. Az esetek többségében a gázelvétel elégséges, de ABS-es autó esetében némi féket is használhatunk. Ha nincs ABS (blokkolásgátló) az autónkban, ne használjunk féket, mert leblokkoljuk a kerekeket és még kínosabb helyzetbe hozzuk magunkat, hiszen így már teljesen irányíthatatlanná válik a jármű.

Fontos, hogy ijedtünkben vagy tudatlanságunkban ne rántsuk a kormányt a kanyar belső íve felé, mert ezzel is csak a csúszásunkat fokozzuk. Amennyiben az autó hátsó része indul meg a kanyar külső íve felé, túlkormányzásról beszélünk, és megoldást az ellenkormányzás jelent. Ez meglehetősen ellentmondásos manőver. Néhány gyermekes szülő talán látta a Verdák című animációs filmet, amelynek egyik jelenetében a főhős Villám McQueen nem igazán érti, hogy is van az, ha balra akarok menni, jobbra kell kormányoznom. Tapasztalataim szerint sok autóvezető őrlődik ebben a dilemmában, pedig egy ilyen megcsúszásnál ez az egyetlen manőver, amivel megmenthető a helyzet, és ez is csak akkor segít, ha megfelelő időben és kellő gyorsasággal végezzük. 

Mindig abba az irányba tekerjük a kormányt, villámgyorsan, ütközésig, amerre az autónk feneke mozdult. Számtalan helyzetben, ha kellőképpen felkészültek vagyunk, kisebb kormánymozdulat is elégséges, de az emberek többsége nem elég gyors és gyakorlott ehhez, ezért javaslom a ütközésig való kitekerést. Itt a kevés és nem a több okoz gondot, már ami a kormánymozdulatot illeti. 

A kanyaríveken, mint említettem, előnyben vagyunk, mert már előre tudjuk, hogy a kiszorító erő milyen irányba kényszeríti majd autónkat, ha nem elégséges a tapadás. Ezzel ellentétben, ha egyenes útszakaszon történik ugyanez, akkor az irány sokkal kiszámíthatatlanabb. Ilyenkor az lesz az irány, amelyik kerék alatt előbb megszűnik a tapadás. Ha így járnánk, nem szabad a szemünkre hagyatkoznunk a helyzet felmérésében, mert egészen biztos, hogy nem tudjuk orvosolni a dolgot. Az egyetlen biztos megoldás az, ha a fenekünkkel érzékeljük, milyen irányban történt az elmozdulás alattunk. Ez az érzékelés sokkal gyorsabb, mint a vizuális. 

Egyenes útszakaszon jégfoltra futni leginkább az esős időben tapasztalható aquaplaning hatáshoz hasonlítható, és a rá adott helyes reakció is hasonló hozzá. Vagyis ha észrevettük, hogy egy kevésbé tapadó részre futottunk, ne kezdjük el jobbra-balra mozgatni a kormányt, ellenőrizve, hogy valóban jól gondoljuk-e a csúszásveszélyt, hanem csak vegyük el a lábunkat a gázról és a kormányt egyenesen irányban tartva hagyjuk, hogy kicsit lelassuljon az autó és elhagyja a jégfoltot. 

Az évszakváltásokra mindig érdemes jobban oda figyelni, hiszen az ember gyakran jobbra számít és ez elaltatja az éberségét. Az utakon az éber, felkészült hozzáállás jelent csak biztonságot.

Stevie A. E. Kala