Marcusszel úgy indult a barátságunk, mint a Z-kategóriás egyetemi filmekben: egymás utáni két előadáson véletlenszerűen egymás mellé ültünk, később már foglaltuk a helyet a másiknak, ebből jöttek aztán a sörözések és a meccsnézések – rögtön utána pedig a covid, vele együtt pedig két és fél év, amíg nem találkoztunk.

Marcust mindig is nagyon érdekelte Magyarország. Ezért amikor idén májusban rámírt, hogy nyáron meglátogatna Budapesten, mondtam; foglalj jegyet június legvégére – végigjárjuk a turistalátványosságokat, és addigra beindul a fesztiválszezon is. Legyél jókor a jó helyen.

Természetesen nem a Balaton Soundra gondoltam, annak az emléke a mai napig kísért. Sokkal inkább a Fishing on Orfűre, amely nem csupán a Kispál-rajongásom felelőse, de Magyarország mindenképpen legszebb, és jó eséllyel legjobb hangulatú fesztiválja is. Nem spoilerezek nagyot, hogyha azt mondom, ez az állítás idén is megállta a helyét – de erről még később.

Pénteken kora délután tehát Pécs felé haladtunk az autópályán. Marcus eddigre túl volt a budapesti turistáskodás nagy részén, ami azt jelentette, hogy egy kellően fáradt, a 37 fokos napon leégett, de felcsigázott érdeklődésű útitársam volt, akivel sikerült megértetnem, hogy megéri a háromórás út és a kocsiban alvás azért, amit kap cserébe.

A Fishing on Orfű a Pécsi-tó melletti Panoráma Campingben, vízhez közel és erdei környezetben várja a legszélesebb közönséget, amit magyar fesztiválon el lehet képzelni. A frissen érettségizett (vagy náluk is fiatalabb) gimnazistáktól kezdve, a belpesti bölcsészeken keresztül, át a kisgyermekkel napközben tematikus programokon játszó, este velük táncoló harminc-negyveneseken, egészen a 65 év felettiekig.

Fishing on Orfű / Facebook

Talán ebből is fakad, hogy a Fishing továbbra is a legőszintébb fesztivál Magyarországon. A helyszínnek fizikai korlátjai vannak, amelyből mostanra kihozták a maximumot, és nem kezdték el túltölteni a profit érdekében emberekkel. A zene sem akar többet mutatni annál, mint ami: ez egy magyar fesztivál, pontosabban egy többnyire magyar alternatív és underground buli. Nincs Halott Pénz, nincs Majka, nincs Azahriah; nem ordít a picsapop, és baromi rosszul venné ki magát, ha máshogy lenne. És ami a legjobb: ugyanezt hozza a közönség is. Teljesen mindegy, hogy két percet vagy két órát tölt valaki az aznapi szettje megtervezésével, nincsenek pirosnadrágos Pumpedgabók, cserébe rengeteg kultúrprogrammal kedveskedtek a szervezők azoknak, akik napközben rápihennének az estére.

Fishing on Orfű / Facebook

A többség bérletes – a távolságból is adódóan ritka a napijegyezés –, ami idén 34 ezer forintos tételt jelentett négy tartalmas napért cserébe. Mind ez, mind a fesztiválon belüli árak teljesen észszerűek: sörözni ezer forint alatt lehet, fröccsöt előre töltött, literes és lezárható üvegekben jutányos áron lehet kérni, és ellentétben más fesztiválokkal, 2500 forint körül bőven jól tud lakni az ember.

Tó- és fesztiválszüzesség

A fesztivál kevés negatívumával Marcus és én rögtön érkezéskor szembesültünk. Ez a parkolás: a harmadik nap délutánján érkezve teljesen esélytelenek voltunk a Dollár út szűkös kínálata mellett; a tóparti körút nem véletlenül lett egyirányúvá alakítva, és csak lassan araszolva tudtunk felkúszni a hegyoldalba, ahol végül a szabályos parkolás normáit – mindenkihez hasonlóan – áthágva ott lehetett hagyni a kocsit.

Az érkezést az Ivan and the Parazol tavi koncertjéhez igazítottuk. A Fishing egyik legüdítőbb élménye, hogy napközben a vízben ejtőzve lehet zenét hallgatni, bár a kánikula ennek is odavág, a tó hőmérséklete ugyanis jócskán túl van a frissítő kategórián, az egyetlen, a színpaddal szemben lévő fa árnyékáért pedig kulturált keretek között, de hatalmas verseny megy.

„Életemben először úszok édesvízben. Tök jó” – mondja Marcus, miközben a tömegtől kicsit arrébb bemerészkedünk a tóba, és még mielőtt visszakérdeznék, hozzáteszi:

„amúgy még fesztiválon sem voltam.”

Az egyetlen közös képünk Marcusszel: a vízen lebegő szörfös figura előterében.

Fishing on Orfű / Facebook

Marcusnek kezdetben szerencséje van, mert a tó- és fesztiválszüzesség elvesztésében mind az Ivan and the Parazol, mind a Carson Coma, amit először elcsípünk a fesztivál tényleges helyszínén, óvatosan bánik vele. Részben azért, mert felvonultatnak egy-két angol nyelvű számot is, de főként amiatt, mert mindkét banda tökéletesen hozza azt a hangulatot, ami dalszövegek vagy a nyelv ismerete nélkül is átjárja a hallgatót. Kiváltképp utóbbi fogta meg Marcust, aki teljesen odavolt a retro szettekért, a Kék Hullám Kemping után pedig az énekes Fekete Giorgiot nézve kijelentette:

ez a George Harrison egészen megfiatalodott.

Fekete Giorgio, a Carson Coma énekes-gitárosa

Fishing on Orfű / Facebook

A koncert végéhez érve Marcus egészen megbarátkozik a Fishing és a magyarországi fesztiválozás hangulatával: elfogadja, hogy minden harmadik emberrel lepacsizunk, mert ismerjük egymást Budapestről; abbahagyja a fröccs intézményének ócsárlását, mondván a buborékos víz „undorító és csak a toryk isszák”, illetve megtanulja az Ábel nevet is, amit jó pár órával később már velünk kiabál.

„Lil Frank [sic!], that’s my man”

A Fishing pénteki napján a megszokott zenei választéktól eltérően az Amondó színpadon a magyar trapszcénáé a főszerep. Az Amerikából indult rap-alzsáner az elmúlt években nagyon szórakoztató és remek szövegű figurákkal futott fel, a kisebb színpadok egyikét pénteken 45 perces szettekkel, egymást érve töltötték meg a magyar képviselői, rengetegszer visszatérve egy-egy közös számra később fellépő haverjaikhoz.

A fellépőlistát nézve Marcust Lil Frakk neve fogta meg, talán nem is véletlenül: a nem rég még az SZFE-épületfoglalásban is részt vevő rapper külön számot írt arról, hogy az emberek a művésznevéről kérdezgetik, én meg ahelyett, hogy megpróbálnám elmagyarázni a szó jelentését, ráhagyom a barátomra, hogy az este hátralévő részében csak Frank-ként hivatkozzon rá.

Lil Frakk, civil nevén Babaitisz Jorgosz

Fishing on Orfű / Facebook

A név egy dolog – a zene ennél is jobban beakadt Marcusnek. A színpadnál, ahova egy HVG-s kolléga rángatott el, végül négy koncertet hallgattunk végig a tömeg közepén, a barátom pedig abszolút átadta magát az élménynek. Amikor csatakosra izzadtan kikászálódtunk a dühöngőből Beton.Hofi, Mikee Mykanic, Kapitány Máté és a finálé Lil Frakk után, kerek szemekkel néztem a srácra, akit úgy kellett kirángatni a pogóból egy országban, ahol köze nincs a nyelvhez, a fesztiválozáshoz meg annyi sem. Annyit mondott:

hát, most már magasan van a léc, ha Britanniában is megyek koncertekre.

Ezután

• megnézzük még egyszer az Ivan and the Parazolt, ahol hosszan beszél arról, hogy a frontember Vitáris Iván mennyire jól passzolna a Bee Geesbe,
• visszaszaladunk Dé:Nash koncertjére, ahol megpróbálom elmagyarázni, miért skandálja mindenki, hogy Hajrá, Fidesz!,
• majd a Platon Karataeven engedjük ki a gőzt, és közli velem Marcus, hogy elfáradt, és másra sem vágyik, mint arra az üveg langymeleg vízre, amit a kocsiban hagyott.

Vitáris Iván frontember és az Ivan and the Parazol zenekar

Fishing on Orfű / Facebook

Itthon, idegen szemmel

Másnap délelőtt Bonyhád benzinkútján ülünk Marcusszel, a hazautat megszakítva, első kávéinkat kortyolgatva – ekkor teszem fel a kérdést, hogy összességében hogyan érezte magát. Válaszol: bár elvágta a talpát a Pécsi-tó iszapjában, az utolsókat rúgja energia terén, és kávézott már jobb helyen, mint a 6-os út mellett;

felejthetetlennek nevezte a Fishingen eltöltött estét.

Én pedig bezsebelhettem a dicséreteket a gimis haveroktól, hogy milyen jó helyre hoztam az ide látogató barátomat, és a folyamatos fordítás, magyarázás; kvázi idegenvezetés miatt picit megint „először” lehettem Orfűn – ami továbbra is kenterbe veri a mainstream fesztiválokat. De arra mindenképp büszke lehetek, hogy Marcus emlékei Magyarországról nem a terézvárosi Lime-rollerezés és az Instant-Fogasban elpazarolt órák lesznek.