Wesselényi megmentette, Petőfi kigúnyolta – Laborfalvi Róza még a halála után is szálka volt a Jókai-imádók szemében
Petőfi Sándort, az író barátját annyira feldúlta a küszöbön álló házasság híre, hogy elrohant az eljegyzési ebédjükről. Sőt még az évtizedekkel későbbi, Mikszáth-féle Jókai-életrajzban is az volt a narratíva, hogy a Nemzeti Színház vezető tragikája, „a hervadó nő” számító módon behálózta a nála fiatalabb, tapasztalatlan írót, aki még csak nem is az első férfi volt az életében. Hogy ez mennyire volt igaz vagy sem, kiderül Szécsi Noémi Jókai és a nők című könyvéből, amely az író születésének 200. évfordulója alkalmából jelent meg.
Te kiskorú nyáladék kölyök vagy, amaz meg egy matróna
– nagyjából így hördültek fel Jókai Mór barátai, amikor hírét vették, hogy a fiatal író beleszeretett egy nála nyolc évvel idősebb színésznőbe, a Nemzeti Színház ünnepelt tragikájába, Laborfalvi Rózába. Igaz, hogy a nagykorúság akkoriban, az 1800-as évek közepén még a huszonnegyedik év betöltésétől számítódott, de hogy a harmincegyet taposó Laborfalvi „matróna” lett volna, erős és nem épp jóindulatú túlzás. És nem csak ez volt ellene a barátok, a család és a közvélemény kifogása.
Mintha egy személyben testesítette volna meg a 19. századi patriarchátust fenyegető veszélyeket: a bukott nőt, a férjezetlen nőt, a színésznőt, az önállóan kereső nőt – mindent, ami nem az anyagilag, szellemileg, társadalmilag férje alá rendelt, háztartásban és gyermeknevelésben kiteljesedő törvényes feleség
– írja Szécsi Noémi Jókai és a nők című könyvében, amelyből többek között a közel 40 évig tartó házasság történetét is megismerhetjük. A könyvnek rendhagyó módon nem a magyar irodalom klasszisa a főszereplője, hanem azok a nők – rokonok, feleségek, nevelt lányai –, akik úgy formálták az életét, hogy közben ki is voltak szolgáltatva neki.
Laborfalvi Rózának (eredetileg Juditnak) már a szülei is színészek voltak, „a vándorszínészet veteránjai”. Hamar eljött az az idő, amikor a jövőjét gyakorlatilag kizárólag a tehetségére és a színésznőként kapott fizetésére kellett alapoznia; fiatal nő létére önállóan keresett, és elköteleződött a színészi pálya mellett. Tizenhat éves kora óta próbált helyt állni egy olyan pályán, amelynek művelését még a 21. században is olyan tényezők határozzák meg, amelyek kívül állnak az illető szakmai alkalmasságán, fogalmaz a szerző. Laborfalvi még húszéves sem volt, amikor leányanya lett – kislányát, Rózát 1836-ban szülte meg Szigligeti Edéék házában –, emiatt egy időre meg is kellett szakítania szépen felívelő karrierjét.
A visszatérése körülményeiről virágnyelven, de azért mindenki számára érthetően úgy írtak egy színikritikában, hogy „huzamosb ideig tartott terhes betegség után” lépett fel először, majd egy éles odaszúrással hozzátették: „csüggedhetetlen szorgalmat ajánlunk neki, mert játéka s előadása minden tekintetben sokat veszített, mit alkalmasint a sokáig színpadra nem léphetés okozott”.
A gyerek apja Lendvay Márton, a korszak hősszerepeinek közkedvelt megformálója, tehát Laborfalvi színészkollégája volt, aki egy másik színésznővel, az ünnepelt naivával, Hivatal Anikóval élt együtt. A korabeli beszámolók alapján a házasságuk nem volt hagyományos együttélés, de az tény, hogy ők voltak a korabeli színjátszás „power couple”-ja – fogalmaz Szécsi Noémi. Volt időszak, amikor a Nemzeti társulatában mindhárman együtt dolgoztak, ez pedig néha bizarr helyzeteket produkált. Előfordult, hogy a fiatal Laborfalvira anyaszerepet osztottak úgy, hogy a lányát a nála pár évvel idősebb Hivatal alakította, Laborfalvi és Lendvay pedig a viszonyuk után időről időre szerelmespárt is játszott.
Laborfalvival olykor a színpadon kívül is történtek már-már fikcióba illő dolgok. A nagy pesti árvíz idején például Wesselényi Miklós mentette meg az ő és kislánya életét, aki éppen akkor tutajozott arra, amikor a színésznő kétségbeesésében majdnem kiugrott az ablakon a gyerekkel együtt, de hasonlóan regényes az is, ahogy a kapcsolata indult Jókaival az 1848-as forradalom hevületében. Az író „soha nem volt hajlandó máshogyan elbeszélni a Laborfalvi Rózával fellángolt szerelem kezdőpontját, mint a március 15-i nemzeti színházbeli díszelőadás nagyjelenetéből kiindulva, amikor a színésznő a forradalmár keblére tűzte a kokárdát, pedig élete más eseményeit sokszor dramaturgiai céljai szerint formálta újabb és újabb írásaiban. Ennek két oka lehetett: vagy így volt igaz, vagy ez a verzió annyira tetszett neki, hogy jobbat ennél soha nem talált” – jegyzi meg Szécsi Noémi.
Jókai valójában már évek óta nézte Laborfalvit a színpadon, aki pedig olvashatta a kritikáit, és lehetséges, hogy társaságban is találkoztak már a történelmivé nemesült jelenet előtt. Mindenesetre a kokárdatűzés után egy héttel a színésznő kezdeményezésére mélyült el köztük a nexus, amikor is egy saját készítésű, nemzeti színű süveget küldött neki. A leejtett zsebkendő tehát fölvétetett, a pár rövidesen egy svábhegyi ebéden jelentette be, hogy összeházasodnak. A hír enyhén szólva sem aratott osztatlan sikert: Petőfi Sándor konkrétan elrohant az eljegyzésről, és rögtön meg is írta feldúlt hangú levelét Jókai anyjának, aki elől a fia addig titkolta a színésznővel való kapcsolatát. Egyébként Petőfi mindvégig annyira ellenezte a frigyet, hogy tőle származott a hírhedt Laborfalvi Móric gúnynév is.
Laborfalvi
olyasféle jelenség, amelyet sokszor viszontlátunk majd a regényírónál, mint az egyik »Jókai-típust«, a villámló pillantású, nagy, sötét szemű, éjfekete fürtű, impulzív, szenvedélyes, a sorssal bármikor szembeszegülő nőalakot
– jellemzi őt Szécsi Noémi. A színésznővel egyrészt a kortárs közbeszéd, másrészt az utókor sem bánt finoman, amikor a Jókaival való kapcsolatát tárgyalták. A fő narratíva ugyanis az volt, hogy a fiatal író „a színésznő szexuális kisugárzásától zavarodott meg annyira, vagy az első testi élmény mámorában hányt fittyet minden józan megfontolásra”, a Jókai-életrajzot évtizedekkel később megíró Mikszáth Kálmán pedig – szintén nem előítéletektől mentesen – arról értekezett, hogy „a hervadó nő behálózta a tapasztalatlan fiút, akinek tehetségében a jövője zálogát láthatta”. A párnak a rossz nyelveken kívül talán még nagyobb küzdelmet jelentett, hogy Laborfalvit a Jókai család is ellenségesen fogadta, az anyósa egy ideig kitartóan munkálkodott azon, hogy miként lehetne szétválasztani őket.
A házasság mindenesetre 1848 augusztusában megköttetett, és egészen a színésznő 1886-os haláláig tartott. Laborfalvi kitartott a férje mellett a forradalom leverése utáni háborús hétköznapokban és az üldöztetés idején is, és „válságmenedzseri készségeinek” köszönhetően átsegítette őt a legnehezebb időszakokon. Habár „Jókai bármiről képes volt valóságként beszélni, ami csak a képzeletben létezett, és ugyanúgy nem létezővé tenni a szeme előtt éktelenkedő valóságot”, a felesége alakját sok művében, sokféle módon megidézte. Laborfalvinak az 1830-as években Pest-Budán töltött fiatalkorának élményanyaga például mélyen áthatja az Egy magyar nábobot és a Kárpáthy Zoltánt, de ő ihlette többek között a Politikai divatok Hargitay Juditját is. Emellett Jókai több történelmi témájú színpadi művének – például a Dalmának, a Könyves Kálmánnak, a Dózsa Györgynek vagy A szigetvári vértanúknak – a hősnőszerepe kifejezetten a felesége színészi alkatához passzolt, és el is játszotta ezeket.
Közös gyermekük nem született, de fiatalon nagyszülőkké váltak. Jókai mindössze 34 éves volt, amikor a kisebb Róza – ugyancsak leányanyaként – egy kislánynak adott életet, akinek az apja feltételezhetően Andrássy Gyula gróf lehetett.
Benke Róza, Laborfalvi lánya rövid élete során súlyos terheket cipelt: nem kívánt gyerekként jött a világra, kolonc volt az anyja, az ünnepelt tragika nyakán, öregítette a híres szépséget, a házasságkötés után pedig szégyenfoltként éktelenkedett a tiszteletre méltó Jókay-nők becsületén.
Tüdőgyulladásban halt meg, amikor a saját lánya, a „harmadik Róza” – vagyis Laborfalvi és Jókai unokája –csupán kétéves volt, a törvénytelen gyerek így árva is lett. „A szülőanyjára, aki nem viselkedett vele anyjaként, bizonyára nem emlékezett, hiszen attól fogva, hogy a házhoz került, Laborfalvi Róza látta el mellette az anyai szerepet. Jókai Mór pedig – életében másodszor – apa lett, de most először egy kisgyermek apja” – írja Szécsi Noémi.
A kislányt tehát a nagyszülők nevelték fel a saját gyermekükként. Olyannyira a sajátjukként, hogy egyrészt évekig rejtegették, még iskolába se adták, másrészt előle is titkolták, hogy kik az igazi szülei. Épp ezért kavart nagy port, amikor az egyik legnépszerűbb társasági lap, a Fővárosi Lapok megírta, hogy valójában az unokájuk – Jókaiék akkora botrányt csaptak, hogy a délutáni lapszámból már kivették a cikket. „Harmadik Rózát” már hivatalosan is a nevére vette az író. Művészeti képzést kapott, Székely Bertalan tanította a mintarajziskolában, és külföldön is képezhette magát. Feszty Árpáddal házasodott össze (aki előtte évekig élt Jászai Marival nyitott szerelmi kapcsolatban, de ez már egy másik, nem kevésbé szövevényes történet).
Laborfalvi 1869-ben visszavonult, onnantól kezdve csak alkalmi fellépései voltak. Ekkor még mindig csak 52 éves, tehát
anyaszerepekben, tragédiák kortalan hősnőiként bőven lett volna teendője a színpadon, de uralkodói alkata nem tűrte azt a rangvesztést, ami akkoriban az érett korszakukba lépő színésznőkre várt.
A kortársak érzékletes jellemzése szerint a színésznő „magas termetű, fekete szemű, sastekintetű, szép, mély, zengő hangú tragika” volt, „a szenvedélyek ábrázolója; akire pedig megharagudott, annak jaj volt”. Hogy hányszor és kikre volt oka megharagudni, azt nem tudjuk, de ha igazak az utókorra hagyományozódott pletykák, akkor egy bizonyos Lukinics Ottília nevű színésznő köztük volt, akivel Jókainak még a házasságuk alatt kapcsolata lehetett. Az affér ténye ugyan nem áll betonbiztos lábakon, de visszaemlékezések szerint az író viszonyt kezdett a nála jóval fiatalabb színinövendékkel. Nemcsak hogy a pártfogásába vette és próbálta egyengetni a karrierjét, de hivatalosan is a gyámleányává fogadta, és róla mintázhatta Az arany ember szőke, ártatlan szépségű Noémijét.
Laborfalvi Róza 69 évesen, pontosan 25 évvel a lánya halála után halt meg családi körben, ugyanúgy novemberben, és ugyanúgy tüdőgyulladásban. Jókai több mint tíz évvel ezután, 1899-ben, 74 évesen házasodott meg újra és vette feleségül a húszéves Nagy Bellát, aki szintén színésznő volt, szintén évek óta patronáltja, és akivel a kapcsolatuk szintén erősen megosztotta a közvéleményt és a családot is. Az ő történetükről a HVG jövő heti számában olvashatnak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
