Március 20-án metszeni mentünk ki a rátkai Kerektölgyes dűlőnkbe, amit végigégve találtunk. Hazafelé menet megálltunk a mádi Kakasok dűlőnél, ahol az alsó területünk szintén teljesen fekete volt. (Március 17-én voltunk kint előtte.) A tőkék körülbelül 10-15 centiméter magasságig megégtek. Még nem fordult elő ilyen eset hatéves munkánk során, így egy 15-20 százalékos kárt becslünk, de ezt most nem lehet biztosan tudni. Van tőke, ami teljesen átégett, és a támberendezés (karók, oszlopok) egy része is kidőlt. Szerencsére ezek vannak kisebbségben, azonban a régi akácfa-támberendezés élettartamát biztosan mindenhol megrövidítette a kisebb-nagyobb égés.

A megmaradt szőlőtőkék állapotáról érdemben nem tudunk nyilatkozni, csak rügyfakadás után fogjuk látni a tényleges károkat. A rendőrségi szakértői vizsgálatról még nincsenek információink. Amúgy a két érintett dűlő adja az évi termésünk felét. Hogy szándékos károkozásról vagy gondatlanságról van-e szó, azt, mint a legtöbb tűz esetében, nem tudjuk megállapítani, illetve megoszlanak a vélemények. Ismeretlen tettes ellen mindenesetre feljelentést tettünk.

Ábrahám Enikő

Hogy miért pont a mi szőlőnk járt így – bár tudomásunk szerint több területtel is megtörtént ez az elmúlt napokban –, az talán a művelési módból is következik. Nem vagyunk még ökogazdálkodás-szakértők, de lelkesen tanulunk – ha hagyják. Nem használunk gyomirtót, műtrágyát, atka-és rovarölőszereket, minimális permetszert juttatunk ki az egészségesebb élővilág és a jó borok reményében. Mivel szigorú terméskorlátozással dolgozunk, így intenzív talajmunkára sincs szükség, sőt, a gyeptakaró esőzések idején kívánatos a talajerózió megfékezésére, vegetációs időszakban pedig különböző állatok, rovarok találnak itt menedéket és élelmet. Ez természetesen nem derékig érő gazt jelent – szőlőnk augusztusban, szüret előtt (is) le volt kaszálva – , és ez a körülbelül 10-15 centis mulcsréteg volt az, ami most lángra kapott.

Mindazonáltal meg kell osszak néhány információt, abban a reményben, hogy elgondolkodtatja az embereket. A tűzgyújtási tilalmat nem véletlenül rendelik el. Ehhez képest, ha körbenézünk most Hegyalján, mindennap belefuthatunk venyigeégetésbe. Jobb esetben ez egy szántás közepén, emberi jelenlét mellett történik. Bár egy konkrét esetnél, amikor megkértük az illetőt, hogy oltsa el a bálát, visszanézett ránk, hogy ugyan mivel. Víz nem volt nála. Nagyon sok esetben azonban a gazdák – és itt sajnos nem csak idős bácsikák kis területeiről beszélünk, hanem egyes cégek szőlőiről is – kihúzzák a lemetszett venyigét a szőlőből, bele a bozótosba, parlagra, erdő szélére. A mostani szárazság és erős szél mellett még letisztított területen is veszélyes égetni, hiszen könnyen belekap, és az embernagyságú bálákról nem 30 centire viszi magával a zsarátnokot.

A tűzoltók napi 24 óráznak, kevés a kocsi és az ember a tüzek számához képest. Biztosan vannak „spontán” gyulladások, jó magam is fotóztam (és oltottam is) meggyújtott venyigehalmot, illetve körülötte a száraz füvet. A frissen levágott venyige még nem gyullad be könnyen a nedvességtartalma miatt. Ilyen időjárási viszonyok között legalább arra figyelhetnénk, ami rajtunk múlik! Nem hiszem, hogy bárkinek bármi kára, hátránya származna abból, hogy a venyigeégetéssel megvárja a tűzgyújtási tilalom végét. Ahelyett, hogy veszélyeztetné Hegyalját, ami a világörökség része. De lehet úgy is, ahogy mi csináljuk: bezúzzuk a szőlőbe a venyigehalmokat, és természetes trágyaként funkcionál. Nagyobb cégek esetében, ahogy erre van is példa (kár, hogy elenyésző), egy bálázó gép szépen összevágja-kötegeli a lemetszett venyigét, amivel aztán télen meg lehet oldani akár az egész borászat fűtését.