Peking magyar vízipólós olimpiai bajnokai. Szűk elit © MTI/EPA

A vízipólócsapat csodás döntőbeli játéka és győzelme az utolsó napon megédesítette kesernyés pekingi olimpiai szereplésünket, de már nem rejthette el a magyar élsport gyengülésének egyértelmű jeleit. A gondok négy éve Athénban is nyilvánvalóak voltak, mert az olimpiai pontok számát tekintve már akkor is elég mélyre süllyedtünk. De a nyolc arany (és az Annus-Fazekas-ügy) alkalmat teremtett, hogy jótékony homályba burkolják a bajokat, s a dolgok tovább folyjanak a régi medrükben, a régi fenekek megmaradjanak a régi székekben, a régi, régóta használhatatlan és hasztalan sirámokat újra eldalolhassák, stb., stb.

Ki lehetne térni ezernyi nehézségre, s ezek részleteire, de felesleges. A legeslegnagyobb baj ugyanis nyilvánvaló: amatőr körülmények között profi teljesítményt várunk el a sportolóinktól. Az összes többi már ebből következik.

Meddig lesznek még szent őrültek?

Az oly sikeres vízilabdában például (de nyugodtan említhetnénk más sportágakat is) az első osztályban szereplő utánpótláscsapatok jelentős részénél nem csak főállású edzők tevékenykednek, hanem nagyon sok olyan elhivatott egykori játékos is, akik gyakorlatilag útiköltségért, a  sport szeretetéből – s nem egzisztenciális okokból – tanít nap-nap után. A tavalyi férfi junior világbajnoki, illetve az idei ifjúsági Európa-bajnoki cím, az ifista lányok idei Eb-ezüstje azt mutatja, hogy nem is rosszul. De, hogy ebben az anyagias világban hosszan lehetne szent őrültekre alapozni a sportsikereket, azt nehéz elképzelni.

A sportban nem volt rendszerváltás, csak leépülés. A korábbi bázisintézményi rendszer gyakorlatilag megszűnt. A sportlétesítmények java átkerült az önkormányzatokhoz vagy magukhoz az egyesületekhez, amelyeknek csak igen korlátozott lehetőségük volt a fenntartásukra, a fejlesztés pedig gyakorlatilag elképzelhetetlenné vált. Pár kivételtől eltekintve még azokon a sporttelepeken sem történtek meghatározó beruházások, amelyek az állam kezében maradtak, s költségvetési pénzből gazdálkodhattak. A sportpályák közül jó pár végezte a telekspekuláció áldozataként (tudtunkkal jogtalan sportpályabezárás miatt egyetlen eljárás sem indult), míg másokat annyira elhanyagoltak, hogy eredeti funkciójuk betöltésére alkalmatlanná váltak.

A létesítmények leépülésével egy időben az egyesületek és szakosztályok megszűnése is egyre jelentősebb méreteket öltött. A javarészt önkormányzatokra és szponzorokra maradó klubok csak néhány szakosztály fenntartására képesek. A kevesebb szakosztály kevesebb versenyzőt tud felszívni. Ma az élsportolókat nevelő egyesületek versenyzőinek száma statisztikák szerint fele a húsz évvel ezelőttinek. A leépüléshez hozzájárul, hogy az edzőket nem tudják tisztességesen megfizetni, így egyre több a pálya- vagy országelhagyó, mind gyakrabban fordul elő, hogy a képzésnek nem minden szintjére jut az adott sport minden csínját-bínját ismerő szakember. A minőségi sportolói karrier alapjait pedig éppen ők képesek lerakni.

Abban nagyjából egyetértés van, hogy a sportsikernek milyen összetevői vannak a magukban potenciált rejtő gyerekek kiválasztásától a szakemberképzésen, a létesítményi helyzeten, klub- és szövetségi szintű menedzsmenten és a versenyeztetésen át a sporttudományokig, sportorvoslásig és sportdiplomáciáig. Így már csak olyan működési modelleket kell kialakítani, amelyek segítségével fenn lehet tartani a rendszert, amelyből a végén, mint valami termék, kipottyan az eredményes sportoló. Ha az elmúlt évek olimpiai statisztikáit nézzük, biztosra vehetjük, hogy Magyarországon megvoltak ezek a megoldások. Csakhogy a világ közben megváltozott. Ami nemrégiben jó volt, vagy elfogadható, az mára közepessé, elégtelenné vagy tűrhetetlenné vált.

A Barca Megastore a Camp Nou stadionban. A szép emlékek mindent eladnak © hvg.hu

Schmitt Pálnak, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének igaza van abban, hogy a pénztelenség térdre kényszeríti a sportot. Nem árt azonban megjegyezni, hogy térdre kényszerít az minden mást is. Egyszerűbben, ami nem működik, az lecsúszik, s végül csődbe megy. A piacgazdaság már csak ilyen. De ami az üzleti életben ma már teljesen elfogadott, az a sportban, különösen, ha a közvélemény a sikerességét elsősorban olimpiai aranyakban méri, valóságos tragédiaként tűnik fel. Nem véletlenül, hiszen sportsikereink jelentették az egyik utolsó bástyát, amely kiemelkedett a középszerűségből, s jelezte a világnak, hogy itt vagyunk. Nem jó ezt omladozva látni. Ugyanakkor, ahogy egy cég vagy iparág elkerülheti a csődöt, a sport is megteheti, ha van megfelelő piacismeret, koncepció, tervezés, rendszerszervezés, személyzeti munka, kivitelezés, irányítás stb. Azaz képes idomulni a környezetéhez, amelyben minden pillanatban globálisan méretődik meg a versenyképessége.

Voltak, akik a pekingi eredménytelenséget azonnal az államon kérték számon, mondván, nem volt elég pénz, és főleg nem idejében a felkészülésre. Csakhogy a sportolók zöme nem állami intézményekben, hanem sportklubokban dolgozik, így a klubok működtetése még akkor is elsődleges kérdés, ha pár államilag finanszírozott edzőközpontnak mind a mai napig jelentős szerepe van a világversenyekre való felkészülésben. De hát honnan is származnak egy profi sportklub bevételei, vajon mi a pénztelenségük (már amelyek pénztelenek) oka?

A fejlett piacgazdaságokban a sportüzlet nagyjából azonos alapokon építkezik mindenütt. Többnyire a következő bevételi forrásokkal számolhatnak. Közvetítési és egyéb médiadíjak; jegy és bérleteladás; szponzoráció és egyéb marketingbevételek; egyéb sport- és szolgáltatási bevételek; állami támogatás; játékospiaci jövedelmek.

Látni a relikviákat, fizetni a belépőket

A klubok sportmúzeumai és stadiontúrái hatalmas bevételeket hozhatnak. Az FC Barcelona múzeuma például évente 1,2 millió látogatót fogad, kétszer annyit, mint a Picasso Múzeum, s ezzel a legkeresettebb látványosság a katalán fővárosban. A folyamatosan érkező látogatókról többek között az 1500 támogató klub gondoskodik szerte a világon. És nem csak a foci miatt jönnek, mert a katalán óriásnak van profi kosárlabda-, kézilabda- és görhokiszakosztálya is, és szinte mindenféle sportban amatőr versenyzőkkel foglalkozó részlegeket is működtet.

Nézzük meg tételesen, hogy mit is takarnak ezek a fogalmak. A klubok számára a népszerű sportágak (futball, kosárlabda, jégkorong atlétika, stb.) esetében a legnagyobb bevételi tételt általában a médiából származó jövedelmek jelentik. Az összes befolyó pénznek akár a 30-50 százaléka is származhat innen. A sok nézőt vonzó sportesemények bérlet és jegyárbevételei szintén igen jelentősek. A sportklubok egy része ezeket csak stadionbevételként emlegetik, mert a sporteseményhez kapcsolódó különböző szolgáltatások (például helyszíni vendéglátás, bankettek, stb.) további jövedelmek forrásai. Számottevő jövedelem származik a szponzori és marketingbevételekből, amelyek igen sokrétűek lehetnek. A szponzorok ma már nem csak mezreklámokra költenek, hanem például a stadionok, sportpályák, a stadionszektorok névadási jogát is megvásárolják, illetve hozzájárulnak a felépítésükhöz, üzemeltetésükhöz. A klubok igen jelentős bevételekre tesznek szert a nemzetközi és nemzeti sportági szövetségektől vagy ligáktól, amelyek saját bajnokságokhoz kötődő bevételeiket megosztják a klubokkal, természetesen annak arányában, hogy mennyiben járultak hozzá az adott rendezvény, kupa vagy bajnokság eredményességéhez. De számos egyéb közvetlenül vagy közvetve a sporthoz kötődő bevételük is van. Például hatalmas hasznuk van az úgynevezett merchandisingből, a klub vagy a versenyzők imázsát kihasználó termékeladásból. Ilyenkor a játékosok saját reklám és marketingbevételeinek egy része is a klubot illeti. Az egyéb bevételek körébe tartoznak a klubok látogatóközpontjainak, múzeumainak, egyészségügyi szolgáltató részlegeinek bevételei. Továbbá a klubok óriási rajongói hálózatokat tartanak fenn, amelyeken keresztül milliónyi drukkerhez van üzletileg is kiaknázható kapcsolatuk. S persze még ezen felül vannak a helyi önkormányzati és állami támogatások. Az utolsó tételt pedig a sportolói piacon megszerzett átigazolásokból eredő jövedelmek jelentik. A kluboknak vannak alapítványaik, ahová be lehet fizetni támogatási összegeket, de szinte ismeretlen az a magyarországi gyakorlat, hogy tagdíjat szedjenek az ifjú sportolóktól, s megvásároltassák velük a felszerelést.

A budapesti K1 World GP plakátja. Erre van kereslet © hvg.hu

Amikor arról esik szó, hogy egy-egy ország mennyit fordít a nemzeti jövedelméből sportcélokra, érdemes figyelembe venni, hogy ezekbe az összegbe beleszámítják-e a (szűken vett, azaz a sportruházatot vagy más sportcikkek, sportszolgáltatások forgalmát nem tartalmazó) sportpiacon elköltött pénzeket is. Vagy például beleszámítják-e a tömegsportot, illetve a nem olimpiai sportágak körében mért kiadásokat is? A piac ugyanis ezek nélkül értelmezhetetlen, méretét és forgalmát nem lehet pontosan meghatározni, s így a hozzá kapcsolódó állami kiadások körét és nagyságát sem.

Bár a világ előtti dicsőségünket ma még főleg az olimpiai sportágakban, különösképpen az olimpián szerzett aranyakból származtatjuk, az utóbbi időben a hétköznapokon sokkal nagyobb érdeklődés nyilvánul meg az extrém sportok, a motorsportok vagy például a professzionális küzdősportok iránt. Amíg például azon kesergünk, hogy vívóink nem a hagyományoknak megfelelő sikerrel szerepeltek Pekingben, hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy e sportág Magyarországon zajló nemzetközi versenyeit a visszafogott érdeklődés miatt egy viszonylag kisebb teremben is le lehet bonyolítani, addig a K1 hasonló szintű viadalait zsúfolt ház előtt rendezik a legnagyobb sportarénában. De mondhatnánk, hogy a magyar csúcscsapatsportnak számító vízilabda OB I.-es mérkőzéseinek javát is erősen foghíjas lelátók előtt játsszák, s csak az éremesélyes klubok összecsapásaira gyűlik össze jelentős (az uszodai férőhelyek korlátozottsága miatt a potenciálhoz mérten mégis mérsékelt számú) közönség.

A televíziós közvetítések az olimpiai éremesélyes sportokban igen ritkák, tulajdonképpen csak az úgynevezett látványsportok kerülnek képernyőre, de itt is csak a kluboknak egy szűk köre számíthat rendszeresen a szélesebb nyilvánosságra. A többiek iránt nincs érdeklődés. A televízióban javarészt külföldi bajnokságok vagy nemzetközi kupák magyar résztvevők nélküli küzdelmei követhetők. Az egyesületek így jogdíjakra sem igen számíthatnak.

Hector Barbera, a Moto GP-ben szereplő magyar Team Toth istálló élversenyzője túrórudinak (valójában egy spanyol mobilszolgáltató piros pöttyeibe) öltözve. Vajon ők hogyan csinálják? © teamtoth.com

Nemzetközi mércével mérve a marketingbevételeik is elég csekélyek. Itt nincs légitársaságról vagy biztosítóról elnevezett stadion, nincsenek nagy sztárok, akiknek az arcával vagy nevével el lehetne adni termékeket (jellemzően a legmagyarabb ásványvizet egy portugál focista reklámozza), nincsenek tömegével fogyó replika mezek, nincsenek stadiontúrák, klubmúzeum-látogatások, bankettek stb. Nincsenek kiterjedt rajongói klubhálózatok. Kevés sportágban számíthatnak a magyarok a nemzetközi szövetségektől befolyó jelentős pénzekre a jó szereplés után, s nincsenek igazán jelentős ügyletek a nemzetközi versenyzői piacon sem. Gyakorlatilag nincs piac. Egy ismert sportvezető szerint a klubok mellett szinte csak olyan szponzorok találhatók, akik személyes érintettségük, szimpátiájuk folytán, és nem elsősorban üzleti megfontolásból áldoznak pénzt a támogatásra. Azt csekély fantáziával is egyszerű elképzelni, hogy az így létrejövő személyes függés miféle nehézségeket és kiszolgáltatottságot okozhat. S ezzel együtt is szerencsés a klub, amelynek ilyen mecénása van.  Bár tudjuk, hogy vannak profi módon menedzselt és nemzetközi mértékkel is eredményes egyesületek, de egy kezünkön megszámolhatjuk őket. Így aztán végül és érthetően marad a számonkérés, hogy az állam (mint az egyetlen biztosan fejhető forrás) miért nem törődik a dicsőségünkkel. De hát miért is törődne, ha mi magunk, a sportpiaci kínálat potenciális vásárlói nem támasztunk megfelelő keresletet?

Sajnos nem marad más, mint megállapítani: úgy viselkedünk, mint az antik prolik. Kenyeret akarunk és cirkuszt. Ingyen. Márpedig, ha a kormánynak van csöppnyi sütnivalója, ebbe, a saját maga által világosan kijelölt határokon túl, nem megy bele, mert akkor sohasem lesz vége a kéregetésnek és a sport züllésének.

Meixner Zoltán