Első pillantásra furcsa, hogy éppen a német kormánynak jutott eszébe efféle intézményt alakítani, hiszen – amint a hivatalos német nyilatkozatokból és a német sajtó kommentárjaiból kiderül – Németországnak esze ágában sincs vállalni a bálanya szerepét a görög államháztartási és adósságválságban. Akkor hát miért?

Az EU alapokmányának felhatalmazása alapján az EU miniszteri tanácsa 332/2002-es számú, azaz 2002. február 18-i döntésével – korábbi, 1968-as döntését módosítva – szabályozta, hogy az EU hogyan és főleg miből adhat közös kölcsönt súlyos fizetésimérleg-problémákkal küzdő tagországának. Ebből a lehetőségből az euróövezeti tagok eleve ki vannak zárva, és eleve éppen azért, mert Németország nem kívánt ilyen számlákat állni.

Ugyanis az EU-tagország számára megítélt kölcsönt – például azt a 6,5 milliárd eurót, amelyet Magyarország kapott 2008. novemberben tartalékai feltöltésére az akkori árfolyamon 19,8 milliárd eurós IMF-Világbank-EU-csomag keretében – a 332/2002-es szabályozás szerint az Európai Bizottság veszi fel az EU nevében a tőkepiacról, illetve pénzintézetektől. Vagyis a forrás külső: az ilyen kölcsön forrása nem az EU-tagállamok által befizetett úgynevezett közös költségvetés, amely kohéziót és a felzárkóztatást szolgáló, célzott támogatásokat nyújt a tagállamoknak. A külső forrás igénybevételéért az EU-nak jót kell állnia, tulajdon hitelképességével szavatolva a tagállamának nyújtott kölcsönt. Ez kétségkívül közvetett jótállást és főleg terhet ró az EU legerősebb tagországaira, a legsúlyosabbat logikusan az EU legnagyobb gazdaságú országára, Németországra.

Más viszont a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és más lenne tehát az Európai Pénzügyi vagy Valutaalap. Az IMF-et a Bretton Woods-i egyezményrendszer keretében tervezte el 45 szövetséges ország 1944. júliusban. Az intézmény hivatalosan 1945. decemberben alakult meg, jelenleg 186 tagországa van. Az IMF az egyetlen pénzintézet a világon, amely nem kivételképpen, hanem alapokmánya szerint kormányoknak hitelez, ám nem meghatározott beruházásokra, hanem a fizetési mérleg, az államháztartás, a tartalékok finanszírozására, hogy rendbe hozhassák makrogazdasági egyensúlyukat, feltölthessék devizatartalékaikat, stabilizálják valutájukat, kifizethessék az importot.

Az IMF létrehozását alapjában az indokolta, hogy az Egyesült Államok gazdaságát a második világháború után nagy visszaesés fenyegette, hacsak nem sikerül valamiképp "felhizlalni" a háborúban romba dőlt Európát, azaz piacot teremteni az amerikai hadiipari export után az amerikai békeexportnak is. Ennek kockázatát és terhét óhajtotta az amerikai kormány megosztani lehetőleg minél több más országgal, oly módon, hogy közös, eleve befizetett alapot hoznak létre a támogatások finanszírozására, de úgy, hogy a közös alap felhasználásában a legerősebb szava az Egyesült Államoknak legyen mint a legnagyobb befizetőnek. Számos módosítás után az IMF közgyűlésében a szavazati jogok 16,77 százaléka ma is az Egyesült Államoké, és a Hetek (G7) többi tagja közül Japán szavazati joga 6,02 százalék, Németországé 5,88 százalék, Franciaországé és Nagy-Britanniáé 4,85-4,85 százalék, Olaszországé 3,2 százalék, Kanadáé 2,89 százalék. A Húszak (G20) közül Kína szavazati joga 3,66 százalékos, Oroszországé 2,70 százalékos.

Ugyanerre lenne jó egy európai alap. Amíg az EU létre nem hozza saját valódi közös központi költségvetését az EU-szintű kiegyenlítés elosztó központjaként, amint az Egyesült Államok tette 1913-ban, addig mégis lenne egy európai intézmény, amely – szinte mint valami biztosítóintézet – szolgálná az erős EU-tagországok gazdasági érdekeit a gyengébb tagországokban akkor, amikor azok fizetőképessége megrendül, de oly módon, hogy Németország, Franciaország és az EU-t finanszírozó többi EU-ország mégiscsak megoszthatná, teríthetné és csökkenthetné a gyengébb tagállamoknak időnként szükséges mérlegtámogatások terhét és kockázatát. Egy ilyen alap juttatásaiból ráadásul nem lehetnének kizárva az euróövezeti országok, jelen esetben például Görögország sem.