[A] „magyar labdarúgás páratlan bravúrt hajtott végre a héten, hiszen négy, nemzetközi kupában érdekelt csapatunkból összesen öt jutott tovább (bizony, még a DAC is! 😉 ), a válogatott pedig sosem látott bravúrsorozattal a háta mögött, magabiztosan vezeti selejtezőcsoportját a féltávnál.

Mi, rendes magyar- és futballszerető emberek ennek természetesen hihetetlenül örülünk, hiszen mi lehetne édesebb öröm egy jó kis Fradi/Videoton főtáblánál, főleg, ha belekalkuláljuk az ezek lehetetlenségéről értekező, előre megírt hávégés szakértői cikkek sokaságának kényszerű lomtárba helyezését. Akkor se lennénk majd a 444 helyében, ha a következő EB-n a körúton hömpölygő tömeg ezúttal nem valami kivetítő elöl érkezve ünnepli majd fiesztával a győzelmet, hanem egyenesen a százmilliárdos csodastadionból, amelynek árát ők már többszörösen elköltötték más, sokkal égetőbb problémák azonnali kezelésére.”

Ezek a sorok szűk két hete jelentek meg az egyik jól ismert kormánypárti blogon. A szerző a magyar csapatok nemzetközi továbbjutásának apropóján azon örömködik, hogyha a Fradi és a Vidi főtáblára kerül, akkor lehet kihajítani az ennek lehetetlenségéről szóló HVG-cikkeket, és úgy általában mennyire rossz lehet most a libsiknek.

Akkor most annak kéne jönnie, hogy kajánul közöljük, hogy mégsem kell azokat a cikkeket kidobni, és tömény kárörömmel megjegyezzük, hogy de szar lehet most kormánypártinak lenni. De nem ez jön. Egyfelől nincsenek előre megírt cikkek, másfelől pedig ez legkevésbé sem a kárörömről szól, hanem arról, hogy mi a jó az országnak. Ez pedig nem jó. Előbb azonban elevenítsük föl a tényeket.

Tegnap kiesett a mind a három második számú európai kupában érintett magyar focicsapat. (Bár a Honvéd megóvja a Craiova elleni botrányos mérkőzést), míg a Fradi egy máltai döntetlennel a héten kiszenvedte a következő BL-kört. A jelenlegi magyar (futball)kurzus egyik kedvence, a Fehérvár FC (lánykori nevén Vidi, még lányabbkori nevén Videoton) egy svájci másodosztályban (!) vitézkedő, liechtensteini (!!) alakulattól szenvedett vereséget, és kényszerült búcsúzni az további küzdelmektől.

A fene se akar ennek örülni. Az volna a jó, ha világnézettől és pártállástól függetlenül együtt lehetne ujjongani és bosszankodni egy-egy győzelem vagy vereség után. Mármint azoknak, akiket érdekel a foci. Mert ez egyáltalán nem kötelező, ez egy játék, és teljesen legitim vélemény, hogy hülyeség az egész, ahogy van, és semmi sem változik attól, hogy huszonkét ember üldöz egy labdát kilencven percen keresztül, és a végén Lineker mond valami szellemességet. Az önmagában egy súlyos betegség tünete, ha a sportsikerek éltetik a nemzeti érzést és büszkeséget. Lehet úgy jó helynek tartani a hazát, és büszkének lenni honfitársaink teljesítményére, hogy szar a foci.

Ráadásul nekünk, magyaroknak nem is éri meg kiválóságunk tudatát a futballra helyezni. Méretünkből és gazdasági teljesítőképességünkből adódóan soha nem fogunk tartósan egy bizonyos szint fölé kerülni. Mert mi történik, ha a klubcsapatok túlélik az első néhány fordulót, bejutnak a csoportkörbe, a válogatott kijut a soron következő világversenyre, és megéri az egyenes kieséses szakaszt? Akkor a magyar kebleket az az érzés fogja dagasztani, hogy a mi hazánk olyan jó közepes? Amennyiben a belga aranygeneráció kiöregszik, és a belgák visszaesnek a kétezres évek szintjére (amikor is 2002 és 2014 között egyetlen Európa- illetve világbajnokságon sem szerepeltek), akkor Belgium ennyit ér? Netán Hollandiáról elmond-e bármit, hogy 2014-ben harmadik lett a Vb-n, míg tavaly ki sem jutott? Vagy ott vannak a svájciak, akiknek a klubcsapatai epizódszerepet játszanak csak a nemzetközi porondon, a világbajnokságokra mostanság kijutnak, és a legjobb 16 között ki is esnek. Akkor Svájc valahol Szerbia és Uruguay között helyezkedik el a nemzetek értékskáláján? Az önérzetes svájciak ezt igen érdekes gondolatnak tartanák. A sporteredményeknek akkor lehet önfeledten és tiszta szívből örülni – ismétlem: már annak, akit ez érdekel –, ha nem tekintjük valamiféle nemzeti értékmérőnek, és nem erre fordítjuk erőforrásaink jelentős részét. Mert utóbbi esetben csak a nemzeti frusztrációt termeljük folyamatosan újra: csak dől a közpénz, csak dől, és sehogy se sikerül állandósítani a helyünket a legjobbak között.

Sőt konkrétan a magyar viszonyokat tekintve kifejezetten kontraproduktív, a kudarcokat hosszútávon garantáló modellt sikerült konzerválni. Az MLSZ 2010-ben hivatalba lépő vezetése által készített dokumentum azt tartalmazta, hogy az évtized végére (tehát mostanra) Magyarország a 30 legjobb csapat között lesz a FIFA világranglistán, a válogatott legalább két világversenyre kijut, a klubcsapatok közül pedig évente kettő bekerül az őszi csoportkörbe, és egy a tavaszi szakaszig is eljut, míg a labdarúgás egésze a költségvetés nettó befizetőjévé válhat – föltéve, ha a futball kap 170 milliárd forint támogatást. Ehhez képest Magyarország jelenleg 42. a ranglistán, és az évtized során volt ennél sokkal rosszabb helyen is. A két világverseny még összejöhet úgy, hogy közben az EB létszámát 24-re növelték, és ezt a bravúrt a háromszázezres lélekszámú Izland már teljesítette. A klubcsapatokat talán hagyjuk is, (azok még a módosított céloktól is messze vannak) a nettó befizetésről pedig annyit, hogy idén is százmilliárd fölött volt a költségvetésbe betervezve a labdarúgással kapcsolatos kiadásokra. Egyetlen dolgot sikerült elérni, sőt messze túlteljesíteni. A magyar futball nem 170 milliárdot kapott, hanem több mint hétszázat (ideírom: 700000000000 Ft) az elmúlt 8 és fél évben.

Egy pazarló, alacsony hatékonyságú, versenyellenes, uram-bátyám struktúrát sikerül fenntartani, amely persze, hogy nem életképes nemzetközi szinten. A Fehérvár játékoskeretének értéke négyszerese a Vadúzénak - mindezt így sikerült összehozni. Az meg külön rejtély, hogy mit remélnek attól, hogy az ágazatba öntött pénzeket magyar viszonylatban is kicsi településekre irányítják. Miért gondolják, hogy Kisvárdából és Mezőkövesdből olyan centrum lesz, amely komoly feladat elé állítja az európai kupákban érdekelt csapatokat, azaz a hazai küzdelmek fölkészítik őket a nemzetközi megmérettetésre? De hát erről már írtam nemrég.

Security Check Required

(null)

Az igazán nagy baj, hogy nem más a helyzet az egészségügyi ellátással, a diákok szövegértési képességeivel, a technikai innovációval. A labdarúgóknak az a pechjük, hogy időről időre kénytelenek összemérni képességeiket külföldiekkel is, és ennek van egyértelmű, számokkal kimutatható, a lakosság által könnyen értelmezhető eredménye. A politikában máshogy van: miután menetrendszerűen föltörlik a padlót a kormánnyal, az illetékes hazajön, és tart egy sajtótájékoztatót, hogy nyertünk. Be kéne vezetni a fociban is.