Hét százaléknál is súlyosabb gazdasági visszaesés, világjárvány, rendezetlen viszony a britekkel, ellenséges amerikai elnök, a migráció mint folyamatosan ketyegő bomba – a német kancellár nem álmodhatott volna szebb feladatot magának, mint mindezeknek a problémáknak a megoldása, méghozzá fél év alatt. A szerdán induló német EU-elnökség viszont sokkal többet hozhat, mint az elnökségek kicsit megszürkült sora, az unió és Angela Merkel számára is.

A kancellár politikai karrierjét sokan már temették, amikor 2018-ban lemondott pártja, a CDU elnökségéről, ám a most következő fél év minden lesz, csak nem egy mandátuma végét váró politikus hattyúdala. Hivatalosan is kezébe veheti az EU sorsát, ami mintha eddig is Berlinben dőlt volna el.

A közhelyszerű megállapítás leginkább a 2010 utáni euróválság idején terjedt igazán el, amikor a német fiskális szigor határozta meg a válságkezelés lépéseit – mellesleg jó ideig ugyanez az alapvetően megszorításokon alapuló fiskális szigor, a „német” jelző nélkül jellemezte a másik nagy válságkezelő szervezet, az IMF politikáját is. Valójában azonban nem erről szólt és nem is itt kezdődött Merkel dominanciája, hanem az előző német elnökség idején, 2007 első felében, amikor a kancellár még viszonylag újoncnak számított az európai színtéren, és amikor komoly előrelépést sikerült elérnie az EU mai jogi alapját adó lisszaboni szerződésről szóló egyeztetéseken.

Az építő, aki romokat is hátrahagy

Amikor arról beszélünk, hogy Merkel az unió de facto vezetője, nem egyszerűen arról van szó, hogy Németország mégiscsak az EU legerősebb tagállama: a kancellár nagyon tudatos építője az integrációnak, még úgy is, hogy kezdeményezései nem mindig aratnak osztatlan sikert. Orbán Viktor leginkább a 2015-ös menekültválság idején meghozott intézkedéseit veti a szemére, miközben a kormány – bár minden létező fórumon elmondja, hogy nem híve a megszorításoknak – németes szigort tart a költségvetésben.

AFP / Odd Andersen

Ami leginkább számít, az nem a siker, hanem hogy Merkel és kormánya képes átlendíteni az uniós vezetőket – egészen pontosan a tagországok vezetőit – az EU-t betegesen jellemző holtponton. Így volt ez most is, hiszen az „elnökség” valójában már hetekkel ezelőtt elkezdődött, amikor Merkel, Emmanuel Macron francia államfővel május közepén javaslatot tett az európai gazdaság újjáépítését célzó finanszírozási formára, arra, hogy az alaphoz szükséges 500 milliárd eurót az Európai Bizottság kötvénykibocsátásával, vagyis piaci hitelből finanszírozza.

Ekkor már két hónapja folyt az alapról az egyezkedés – és két hónapja tartott a teljes európai gazdaságot fejbekólintó válság –, a terv azonban igazi áttörést hozott, és az Európai Bizottság nem sokkal később benyújtott költségvetési javaslatának is az alapja lett. Igazán nagyot persze amiatt szólt, mert Merkel egy 180 fokos fordulattal leginkább saját kormánya addigi elzárkózásának mondott búcsút – az európai hitelfelvétel legnagyobb kerékkötője eddig Berlin volt. Merkel tabudöntésével – akárcsak a 2015-ös migrációs krízis idején – megint csak példát akart mutatni a többiek előtt.

Újra személyesen

Erre a példamutatásra – és az erélyes asztalcsapkodásra – először július 17-18-án lesz szükség. Bő két hét múlva uniós vezetők – a járvány kitörése óta először személyes találkozón – próbálnak megegyezni a hétéves uniós költségvetésről (MFF), benne az időközben Következő Generáció EU névre keresztelt és 750 milliárdosra emelt helyreállítási tervvel. A megegyezés nem csak a koronavírus miatt sürget: az unió már az előtt is megkésett az MFF elfogadásával, így is komoly versenyfutás lesz, hogy 2021 elején elindulhasson a hétéves program.

Ebben ráadásul nem is csak a pénz elosztása lesz a nagy kérdés, hanem az is, mennyire erőltetik azt, hogy a pénzek lehívását a tagországok jogállami helyzetétől teszik függővé. Angela Merkel ennek híve, és ezt külügyminisztere, Heiko Maas – aki a hivatalos vezetője az elnökségnek – is megerősítette.

Heiko Maas

KAY NIETFELD / DPA / DPA PICTURE-ALLIANCE VIA AFP

A kérdés persze továbbra is az, ezt miként lehet elfogadtatni azzal a néhány országgal, ahol az (uniós pénzekkel kapcsolatos visszaélésekről is dönteni hivatott) igazságszolgáltatással is gondok vannak az EU szerint, és közben azt is elutasítják, hogy belépjenek az ezekkel a visszaélésekkel is foglalkozó Európai Ügyészségbe. Elsősorban Magyarország és Lengyelország a célpont, ahol semmilyen hajlandóságot nem mutatnak a kompromisszumra – más kérdés, hogy közben ezeknek az országoknak az előző ciklushoz képest jóval kevesebb pénzt is ajánlottak, amivel kapcsolatban meg Brüsszel és a tagországok nem mutatnak engedékenységet.

Az MFF (júliusra remélt) elfogadása azonban nem vet véget a jogállamiságról szóló vitának: Berlin azt ígérte, aktívan folytatja tovább a „jogállamiság közös értelmezésének” meghatározását.

Nem ez lesz az egyetlen téma, amelyben szembekerülhet a magyar kormány a német elnökség irányvonalával: ilyen a migráció (igaz, a kérdést hat éve nem sikerül megnyugtatóan rendezni az unióban), illetve az EU és Kína ellentmondásos viszonya, amellyel Merkel kiemelten kíván foglalkozni. Erre rá is kényszerül, különösen, hogy a pekingi vezetés – mintegy megadva az EU-elnökség alaphangját szerdán életbe léptette a Hongkong autonómiáját jelentősen korlátozó nemzetbiztonsági törvényt.

Az európai vezetők Kína gazdasági ambícióit igyekeznek kordába szorítani egy közös beruházási egyezménnyel – a kulcsszó itt „közös” lehet, hiszen ez épp úgy szúrni fogja Orbán Viktor szemét, mint az energiapolitika integrációjára vonatkozó uniós kezdeményezések.

Kína kérdése azonban háttérbe szorulhat a következő hat hónap sűrű napirendjében, mint a klímaváltozással kapcsolatos javaslatok – mondhatnánk, de jó eséllyel mégsem lesz így. A két témát ugyanis összeköti egy harmadik: az amerikai elnökválasztás. Donald Trump rövid időn belül kampányüzemmódba kapcsol a novemberi újraválasztása érdekében, ez pedig azzal is járhat, hogy fokozza támadásait Kína és az EU ellen egyaránt. Merkel ezt aligha fogja tétlenül szemlélni, és hol máshol lehet visszavágni Washingtonnak, mint azzal, hogy megkerülhetetlen partnere lesz Pekingnek és megkerülhetetlen bajnokaként áll ki a klímaváltozás elleni harcnak.

Van azonban még egy probléma, amelyre épp annyira sürgős megoldást találni, mint a koronavírus-válság utáni helyreállításra: ez a Brexit. Az Egyesült Királyság EU-ból való kilépése 2019 végéig – megbénítva az uniós döntéshozatalt – az MFF-ről szóló tárgyalásokat hátráltatta, most viszont a koronavírus akasztotta meg a jövőbeli viszonyról szóló egyeztetéseket. Nehéz persze komolyan venni itt bármilyen menetrendet vagy fenyegetést, de tény, valamiféle előrelépést ezen a téren is produkálnia kell a feleknek a következő hat hónapban, hiszen a valódi elválás időpontja most éppen ennek az évnek a vége.

A két nő

A szerdai átvétel után a munka el is kezdődik: a berlini kormány csütörtökön mutatja be programját az Európai Bizottságnak, Merkel pénteken a német szövetségi parlament felső háza előtt beszél, július 8-án pedig az Európai Parlamentben ismerteti terveit.

Merkel munkáját egy komoly szövetséges segítheti Brüsszelben: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ugyan nem a kancellár jelöltje volt, de régi harcostársa, aki kormányának a 2005-ös kezdetektől stabil tagja volt. „A két nő, aki átalakíthatja Európát” – írta nemrég a Spiegel, felsorolva azokat a feladatokat, amelyeknek a sürgős megoldása rájuk vár.

A válság leküzdésénél okulhatnak abból, milyen súlyos következményekkel járt, hogy 2008 után az EU csak a fiskális fegyelem megtartására koncentrált az euróválság leküzdésénél, a fellendülésre nem. A Brexit arra intheti őket, mit okozhat, ha az integrációt erősítő politikusokkal szemben fölénybe kerülnek a populisták, a migrációs krízisnél pedig az, milyen, amikor döntésképtelen 27 vezető.