Az, hogy hány munkahely van Pennsylvania vagy Wisconsin rozsdaövezeteiben, totálisan érdektelen kérdés lehetne bárki számára, aki nem ott él, mégis, kis túlzással ez döntheti el, hogyan alakulhat a világpolitika a következő négy évben. Az amerikai választási demográfia nagyjából arról szól: Donald Trump a kampányában szinte biztosan behúzza azokat az államokat, ahol összeadva többségben vannak a vallásos, a konzervatív és a kisvárosi fehér szavazók, ha pedig mellettük 2016 után újra elnyerné a régi ipari övezetek munkásainak szavazatait, újraválasztanák. Erre nagyjából 30 százalék az esély szakértők szerint, vagyis Trump a kevésbé esélyes elnökjelölt, de nem jelentene földöntúli meglepetést a győzelme.

Négy éve Trump egyik legfontosabb ígérete az volt, hogy a leszakadóban lévő ipari területeket majd felzárkóztatja, és sok munkahelyet teremt. Az idei kampányában pedig azzal büszkélkedik, hogy soha amerikai elnök nem teremtett még annyi munkahelyet, mint ő – ez az állítás egyértelműen hamis. Ha csak az elmúlt néhány hét munkaerőpiaci adatait nézzük, akkor valóban kiugró, hogy júniusban 4,8, júliusban 1,8 millió új munkahely lett, de nem szabad elfelejteni azt, hogy tavasszal tíz hét alatt 40 millióan vesztették el az állásukat, most az ő egy részük kezdett el újra dolgozni.

Trump hivatalba lépése és a járvány érkezése között 6,7 millió új munkahely lett, ami 4,6 százalékos növekedés. Mindkét szám egy erős átlagos teljesítményt jelent más elnökök hivatali idejével összehasonlítva, és jelentős visszalépést Barack Obamához képest.

AFP / Oliver Douliery

Egy rekord azonban kapcsolódik Trump nevéhez: 50 éve nem volt annyira alacsony, 3,5 százalékos az amerikai munkanélküliség, mint a járvány előtti hónapokban – persze ehhez azok a folyamatok is kellettek, amelyek Obama idején indultak be.

De mi van azokkal az államokkal, ahol eldőlhet a választás? A The New York Times még a járvány előtt, 2019 decemberében szedte össze a számokat: Floridát kivéve a billegő államok munkaerőpiaca az ország legrosszabbul teljesítői között van, Ohio, Wisconsin és Michigan (igaz, utóbbi billegőből lassan biztos demokrata bázissá kezd válni) egyenesen a tíz leggyengébb között, ha azt nézzük, hány új munkahely teremtődött.

Trump azt ígérte, hogy a gyártást visszahozza az Egyesült Államokba – ehelyett adókedvezményekkel és az egyedi juttatásoknak köszönhetően azt érte el, hogy a cégek a profitjukat kezdték visszavinni. Ma már jobban megéri amerikai bejegyzésű céget vezetni, mint 2016-ban, de ettől nem az átlagos dolgozók életminősége javul.

AFP / John Nacion

A Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman 2020 elején úgy jellemezte Trump gazdaságpolitikáját: hiába tett mindkét oldal szimpatizánsai számára elfogadható ígéreteket, a republikánus elnökök hagyományos gazdaságpolitikáját vitte tovább. A gazdagabbaknak kell arányaiban kevesebbet adózniuk, a cégek adóterhei csökkennek, az állam pedig igyekszik minél kevesebb kiadásból megúszni a gazdaság működtetését.

Nem csoda, hogy egy ilyen környezetben a tőzsdei mutatók ritka jók. A Dow Jones index napokkal Trump hivatalba lépése után érte el a 20 ezer pontos álomhatárt, a járvány előtt már a 29 ezren is túl volt, és ugyan márciusban majdnem 20 ezerig visszazuhant, most már majdnem ugyanoda kapaszkodott vissza, mint ahol a koronavírus előtt volt. Mindezt úgy fordíthatjuk le: abban bíznak a befektetők, hogy a cégek jó helyzetben maradnak.

A nemzetközi szövetségek rosszak, jöjjenek helyettük a nemzetközi szövetségek!

Trump egyik legfontosabb kampányígérete 2016-ban az volt, hogy nem fogja az Egyesült Államokat benne hagyni olyan nemzetközi gazdasági szövetségben, amely rossz az amerikaiak számára. Elsősorban a két szomszéd országgal megkötött Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt, a NAFTA-t kritizálta, azt állítva, hogy Mexikó és Kanada az amerikai dolgozók kárára nyerészkednek. Betartotta az ígéretét, megszüntette a NAFTA-t – helyette jött hivatalosan idén júliustól a USMCA, azaz az Egyesült Államok–Mexikó–Kanada Egyezmény.

AFP / David Himbert

Aki azt mondja, hogy csak átnevezték a korábbi egyezményt, nincs vészesen távol a valóságtól, de azért kicsit többről volt szó, mint a név átírásáról. A NAFTA-szerződés nagy részét meghagyták minimális változtatásokkal, de az átírt részektől sokat remélnek. Ahhoz például, hogy egy autót vámmentesen lehessen a három ország között értékesíteni, már nem a 62,5, hanem a 75 százaléka kell, hogy észak-amerikai gyártmány legyen, a korábbinál több alkatrészt kell olyan munkásoknak gyártaniuk, akik legalább 16 dolláros órabérért dolgoznak, szigorúbb munkaügyi szabályokat várnak el Mexikótól, az USA és Kanada pedig több mezőgazdasági termékre vezetett be vámmentességet az egymás közötti forgalomban.

Hogy ennek mekkora hatása lesz az amerikai iparra, még nem derülhetett ki. Akárhogy is, a NAFTA-val még mindig jobban bánt Trump és kormánya, mint a csendes-óceáni szabadkereskedelmi övezettel, amelyet nem ratifikált – úgyhogy a többi ország 2018-ban aláírta az egyezményt más néven, az USA-t kihagyva belőle.

A vámháborúk kora

Trump igazi amerikai szabadságharcosként díszeleg akkor is, amikor a legnagyobb ellenfeleknek kell nekimenni. Látványos vámháborút indított Kína ellen, és ugyanilyennel fenyegette meg Európát is. Kína kapcsán az elektronikai termékek, Európának pedig az autó- és a repülőipara jelentett főleg problémát, Trump magyarázata szerint az USA dolgozóinak rossz, ha ezeknek a szektoroknak a külföldi termékeit vásárolják ahelyett, hogy amerikai gyártmányt vennének. Kína kapcsán ehhez még hozzájött az a vád, hogy minimálisan átalakítva átveszik az amerikai innovációt – kevésbé szépen megfogalmazva lopják a szellemi tulajdont –, és ezt valóban nehéz volna hitelt érdemlően cáfolni.

Kínával idén az év elejére sikerült fegyverszünetig eljutni – addigra mindkét ország durva büntetővámokkal sújtotta egymás termékeit, ez pedig hosszabb távon senkinek nem jó. Az EU-t, főleg Németországot és Franciaországot inkább csak szavak szintjén fenyegette Trump, elemzők szerint azért maradt meg ennyinél, mert belátta, hogy ha az európai autókra, alkatrészekre és más termékekre büntetővámot vetne ki, az az amerikai gazdaságnak is hatalmas károkat okozna.

MTI / EPA / Al Drago

Az egyenlőtlenségek nem csökkentek

De akármilyen jól is menjen a tőzsde, és hiába volt 2 százalék fölötti GDP-növekedés minden évben, ez nem mutatja az Egyesült Államok egyik legnagyobb problémáját: a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezt Trump súlyos örökségként kapta meg – 1989 és 2016 között több, mint kétszeresére nőtt a gazdagok és szegények közötti szakadék. A gazdagok adóterheinek csökkentésével Trump erre rátett még egy lapáttal – a Pew Research Center 2019. végi felmérése szerint az amerikaiak 61 százaléka úgy érzi, hogy túl nagyok a társadalmi különbségek.

Vegyük ehhez hozzá, hogy jellemzően a feketék, latinók és bevándorlók a szegényebbek, valamint azt, hogy az USA szociális védőhálója rendkívül gyenge maradt, és megkapjuk a pénzügyi, a társadalmi helyzeten és a bőrszínen alapuló széthúzás egy olyan káoszát, amivel bármelyik politikusnak nagyon nehéz volna mit kezdenie. Trump úgy döntött, hogy meg sem próbálja oldani a problémát, inkább megígéri a szegényeknek azt, hogy megvédi őket a mexikóiaktól, a középosztálynak pedig azt, hogy megvédi őket a szegényektől.

És ez nem újságírói túlzás: júliusban büszkén tweetelt arról, hogy a középosztálybeli álom életmódot élőknek nem kell többé amiatt aggódniuk, hogy szegények építhetnének házat a szomszédságukban. Azt nem tette hozzá, hogy „nem költöznek mellétek feketék” – de ismerve az amerikai demográfiát, nem volt nehéz dolguk azoknak, akik ezt akarták kiolvasni Trump szavaiból.

I am happy to inform all of the people living their Suburban Lifestyle Dream that you will no longer be bothered or financially hurt by having low income housing built in your neighborhood...

— Donald J. Trump (@realDonaldTrump) July 29, 2020

Aztán jött a koronavírus

Egyetlen ország sincs a világon, ahol annyi koronavírus-fertőzött és annyi halálos áldozat lenne, mint az Egyesült Államokban. De a járvány miatti korlátozások a gazdaságot is megütötték: a februári 3,5-ről áprilisra 14,7 százalékosra ugrott a munkanélküliség, júliusra 10,2-re tért vissza, a GDP pedig a második negyedévben 9,5 százalékkal zuhant vissza az egy évvel korábbihoz képest. A harmadik negyedévben már visszapattanás várható, de arról az elemzők is csak találgatni tudnak, hogy a választás idején a tavaszi esést vagy a nyári visszarendeződést gondolják az emberek fontosabbnak.

A járvány ugyanis világosan rámutatott az USA egyik legsúlyosabb bajára: aki elveszíti a munkáját, az alig számíthat az állam segítségére, az egészségügyi ellátás pedig nagyon drága, hacsak nincs drága, jó biztosítása az embernek. Az ország 330 millió lakosából 40 milliónak nincs egészségbiztosítása, 24 milliónak pedig csak a minimális ellátást garantálóra volt pénze. Ezért is volt nagy vita, hogy a gazdaság újraindításával vagy a lezárásokkal lehet-e több életet megmenteni – arról pedig most még lehetetlen bármit is mondani, mi történhet a koronavírussal az elnökválasztásig tartó két hónapban.