Rossini: A sevillai borbély
február 13-14., Magyar Állami Operaház

Némelyik csecsemő aggastyáni világszemlélettel tekint ki a pólyából, és vannak fickós nagyapák, akiknek a gondolkodása ifjonti marad, a sziporkázó szellemet a tapasztalat és a tudás zabolázza meg. Békés Andrásnak egy emberöltővel ezelőtt is sokkal több minden jutott eszébe nemcsak Rossini operájáról, hanem… – és itt következhetne egy tekintélyes lista, de nem jön, mert most nem Békés-monográfia készül.

Csak egy helyzetet próbálunk fölvázolni: azt a szituációt, amely a Magyar Állami Operaház 125. évadját jellemzi. Öt operabemutatón és felújításon van túl a ház, az évad végéig még négy zenedráma premierjére számíthat a nagyérdemű. Az évadban A sevillai borbély az első, amely közmegegyezést teremtett az alkotók és a publikum közt. A néző örömmel adta át magát az este kínálta élménynek. És ebben nem a vígopera, illetve az avantgárd előadás ellentéte mutatkozik; egyszerűen most először látott és hallott egy minden szempontból teljes értékű produkciót. Kezdjük a látvánnyal, Székely László díszletével, amelyről azt állították a sajtó-előzetesekben, hogy az eredetileg az Erkel Színházba készült kulisszákat csak operaházi méretűre kellett szabni. Minden teljesen üdének, tisztának hatott, de hát egy jó műhely csodákat tud művelni. Ez a színpadkép úgy idézi Sevillát, hogy nem egy utcasarok papírmasé másolatát adja, hanem a déli világ lényegét ragadja meg. A habos fehér muszlinfüggönyök puha és dekoratív keretet adnak a játéknak.

Békés 1986-ban egy fiatal társaságnak kínált bizonyítási és kiugrási lehetőséget. Most Kovalik Balázzsal karöltve ismét egy friss nemzedéknek nyújtja ugyanezt. Nincs szalonképesebb kifejezésem: Szegedi Csabát pofon találta a szerep. Attól a pillanattól kezdve, hogy belépőjével kipenderül a színre, erős és érdekes karakter van jelen. Figaro szólamát nem csak szépen formálja, minden szava érthető, a hangsúlyok pontosak. Az előadás egyébként olasz nyelvű, de a tájékozatlan nézőnek sem kell a feliratokat olvasni, a játék oly világos. Hogy Don Basilio szörnyűséges maszkja mögött Rácz István rejtőzik, azt fantasztikus volumenű basszusa árulta el. Sárkány Kázmér játszotta Bartolo doktort, és végre nem valami roskatag figurát, hanem egy, a saját érdekkörétől vezérelt középkorú férfit. Ilyenek szoktak manapság luxus terepjárókba ülni, és az anyósülésen fiatal nőnek kell pompázni. Rácz és Sárkány épp csak annyival idősebb, érettebb a fiataloknál, hogy példát mutasson zenei stabilitás és játék dolgában.

Yang Li és Mester Viktória alakítja a kettős szereposztásban Rosinát. Mesternek több a színházi tapasztalata, ezt bőven kamatoztatja is. Vadász Dániel betegsége miatt Megyesi Zoltánnak kellett mindkét premieren Almaviva grófot játszania. Csinos parókát kapott, szerintem teljesen fölöslegesen. Mert lehet, hogy ez feszélyezte, s ezért volt csak 99 és nem 100 százalékosan felszabadult. A másik szereposztásból Haja Zsolt Figarója említendő még, a többieket udvariasságból inkább nem hozom szóba.

Az elképzelés sikere könnyen megfejthető: Békés teljes pedagógiai, mesterségbeli fegyvertárát bevetette, ősz óta foglalkozott a szereplőkkel. Erre a szilárd alapra konstruált pazar zenés színházi építményt Kovalik Balázs és a karmester, Oberfrank Péter. Néző és előadó egyaránt hálás lehet a mesternek.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely