„Olyannal is találkoztam, hogy gyakorlatilag megverték a gyereket. Nem fogadott szót, egyszerűen csak fogta a papucsát, és megütötte. Sosem derítették ki, hogy miért nyugtalan a gyerek, csak kapta a szedatívumokat, amitől aztán egy idő után ott ült a sarokban, és folyt a nyála. Azt pedig egyszerűbb volt letörölni, mint végighallgatni a problémáját” – hangzik el a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 2011-es Láthatatlanok című dokumentumfilmjében, amely többek között a fogyatékkal élő emberekkel szembeni, tömegintézményekben előforduló visszaéléseket tárja fel. (A film megrázó részleteiről egy korábbi cikkünkben olvashat.)

Az egyik legbrutálisabb módszer Verdes Tamás, a film rendezője szerint is a szedatívumok rendszeres alkalmazása az ilyen több száz főt ellátó intézményekben. Tapasztalatai szerint gyakori jelenség, hogy délután kettőkor egy százfős intézményben hetvenen alszanak, mert be vannak gyógyszerezve. Nem egy intézményvezető ismerte el ugyanakkor, hogy a bentlakók harmada-fele mentálisan egészséges, csak nincs hol laknia.

A TASZ szerint húsz évvel a rendszerváltás, 13 évvel a kitagolásról szóló döntés, és hét évvel Magyarország uniós csatlakozása után a magyar társadalom most is magatehetetlen gyerekként tekint a fogyatékkal élőkre, az állam pedig évente több tízmilliárd forintot költ az elszigetelésükre egy emberetlen intézményrendszerben. Ezt a helyzetet számolná fel egy részletes terv alapján a Budapest Intézet és a TASZ Intézet helyett című friss tanulmánya a változást blokkoló politikai csapdák feltérképezésével, illetve egy pénzügyi kalkulációval.

Önállóságra nevelnének

HVG Archív

Divatos tömegtermelés

Az ENSZ adatai szerint a fogyatékos emberek képezik a világ legnagyobb kisebbségét. Magyarországon legalább 100 ezer családban él értelmi fogyatékos, autista vagy halmozottan fogyatékos ember. Közülük 15-25 ezren szeparált, nagy létszámú vidéki bentlakásos intézményekben laknak, melyek közül többet még a Rákosi-korszakban kezdtek el építeni. „Ezeknek az intézményeknek a többségét tudatosan a „pusztában” húzták fel. Egyrészt, mert ott volt hely, másrészt pedig mert a fogyatékkal élőket el akarták szeparálni a társadalomtól, és azt gondolták, hogy ott védettebb helyen lesznek” – nyilatkozta a TASZ-nak korábban Bánfalvy Csaba szociológus.

„A tömegtermelés akkoriban az élet minden területén divat volt, a kórházakban is több tízezer beteget láttak el” – magyarázza Bánfalvy, aki szerint az ilyen „totális, zárt intézményekben” az emberek szigorúan szabályozott körülmények között élnek. „Ilyen tömegben nem is lehet máshogy élni; úgy működik, mint a vasút, vagy a posta, ahol az egyéni kvalitásokra nem lehet tekintettel a rendszer” – tette hozzá.

Az ombudsman és különböző civil szervezetek vizsgálódásai nyomán már a 90-es években kiderült, hogy az ilyen intézményekben élők helyzete az emberiesség, az eltorzult szocializáció, a végleges bezártság és a belső kiszolgáltatottság szempontjából is problémás. S bár ehhez képest finomodott a rendszer, ma is nagy szükség lenne a váltásra, vagyis arra a kitagolásnak nevezett folyamatra, melynek lényege, hogy a fogyatékkal élőket autonómiára nevelő, emberségesebb, kis létszámú intézményekbe, szociális bérlakásokba vagy saját tulajdonú lakásokba helyezzék át, ahol csak az őket segítő személyzetnek kéne fizetniük.

Néhány ilyen intézmény – országos szinten 1500 férőhellyel – már most is létezik, tapasztalataik szerint pedig fenntartásuk egy főre vetítve valóban nem drágább, mint az intézeteké, sok esetben pedig kevesebb pénzből jönnek ki.

A szélsőséges főváros

Bár Magyarország már 1998-ban, a Horn-kormány egyik utolsó intézkedéseként törvényben vállalta, hogy 2010-ig bezárja a legtöbb ilyen intézményt, és kis létszámú lakhatási formákat hoz létre, ebből nem lett semmi. Az állami pénzeket továbbra is óriáskomplexumok fejlesztésére fordították, sőt, uniós százmilliókat is pumpáltak beléjük. 2007-ben egy nemzetközi megállapodásban is elköteleztük magunkat az intézményi átalakítás mellett, szintén eredménytelenül.

Budapest gyakorlata kifejezetten szélsőséges, a főváros ugyanis egyetlen felnőtt fogyatékosok számára fenntartott otthont sem tart fent határain belül, ezzel értelmi fogyatékosok tömegeit kényszerítve arra, hogy szülőhelyüktől akár több száz kilométerre fekvő vidéki kastélyokba vándoroljanak.

Vidáman beleférne a büdzsébe

Az érintett 15 ezer ember ellátására jelenleg évente 35-38 milliárd forintot költ az állam (fejenként 2-3 millió forint), a Budapest Intézet friss tanulmánya szerint ugyanakkor az sem kerülne többe, ha a tömegintézmények lakóit a társadalomba való beilleszkedést segítő bérlakásokba helyeznék át.

Az átálláshoz 50 milliárd forintra lenne szükség, ami vidáman beleférne a költségvetésbe – magyarázta Váradi Balázs, az Intézet helyett című tanulmány egyik szerzője. Scharle Ágota, aki a pénzügyi kalkulációt készítette el, azt mondta, a legnagyobb összeget, nagyjából 40 milliárd forintot ebből lakhatásra költenének, emellett fontos tétel lenne a szakemberek átképzése, illetve a bezárandó intézmények épületeinek hasznosítása és a dolgozók rehabilitálása, lehetőleg helyben.

Azt már Váradi Balázs térképezte fel, milyen érdekek csáklyázzák meg mégis a kitagolást. Az állam és az önkormányzatok leginkább ott hozzák létre ezeket az intézeteket, ahol gyenge a piac, és az emberek nem tudnak vállalkozni. A legtöbb férőhely a szegény, alulfoglalkoztatott vidéki településeken, főleg Délkelet-Magyarországon van.

A szavazás előtt elbukik

„A településnek az az érdeke, hogy minél több állami munkahely legyen, és az intézetek sok embernek adnak munkát. A polgármesternek az az érdeke, hogy ezeket a munkahelyeket ne bolygassa meg, és hát a polgármesterek sokszor ott ülnek a parlamentben, ez sajnos nem összeférhetetlen” – mondta egy neve elhallgatását kérő képviselő a TASZ dokumentumfilmjében.

„Az intézmények megszüntetése elleni érdekek az Országgyűlésben is megjelennek, ezek a dolgok pedig már a szavazás előtt elbuknak. Az önkormányzati ellenlobbi nagyon erős, a parlament ekkor nem a fogyatékosok országos, hanem a helyi településeken dolgozók megélhetési érdekeit képviseli. Ebben nem voltak pártpolitikai véleménykülönbségek, erről igazi, láthatatlan konszenzus volt mindig is” – tette hozzá. Ezt erősíti a Budapest Intézet tanulmánya is, mely szerint a kulcsszereplők egytől egyig ellenzik a változásokat, támogatók pedig csak az igen kis befolyású szereplők között vannak, a törésvonal tehát nem a különböző politikai pártok között húzódik.

Lehetne másképp

HVG Archív

Szintén a változás ellen van az a Közép-Kelet Európában bevett gyakorlat, mely szerint a kitagolásra szánt uniós pénzeket a megszüntetésre ítélt tömegintézmények korszerűsítésre költik – ebben Magyarország és Románia is élen járnak. A hvg.hu a területen jártas szakmai forrásokból úgy tudja, Brüsszel informálisan már nem egyszer figyelmeztette emiatt Magyarországot, kézzelfogható következmények nélkül. A kérdésben érintett országokat az ENSZ is monitorozza, Magyarország azonban idén még nem került sorra, bár ezeknek a jelentéseknek egyébként sincs nagy súlyuk.

A Nefmi belevágott

A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma 2011 tavaszán végül előállt egy kitagolási stratégiával, amelyet a kormány el is fogadott, ez azonban Verdes Tamás szerint, bár üdvözölendő, több sebből vérzik. Egyrészt harminc évre tervez, ami túl tág intervallum, nincsenek mellérendelve költségek, és a számon kérhető határidők is hiányoznak belőle. Ami azonban a legaggasztóbb: megengedi az ötvenfős intézmények létesítését, amely a szakirodalomban már ugyanúgy tömegintézménynek számít.

A minisztérium azt mondja, a gondozottak és ápolók átállása, és az uniós források lehívhatósága indokolja a három évtizedet. Civil szervezetek szerint azonban ez nem szolgálja a bentlakók érdekeit, annál inkább azoknak a személyeknek az igényeit, akik ezekben a nagy létszámú intézményekben dolgoznak.

A Nefmi végleges stratégiájának egy korábbi változatát, melyen Verdes Tamás szerint később sem változtattak érdemben, az Európai Bizottság felkérésére nem hivatalosan egy szakmai csoport is kielemezte, s bár gratuláltak a magyar kormánynak ahhoz, hogy belevágott a helyzet felszámolásába, elemzésüket több kritikus megjegyzéssel tűzdelték tele.

Egyrészt felvetették, hogy a jelenlegi tömegintézményekbe nem szabadna több pénzt pumpálni, mert ez nehezíti a bezárásukat, másrészt attól tartanak, hogy párhuzamosan megmaradnak egymás mellett a régi és az új szolgáltatások, amely hosszútávon nem fenntartható. Szerintük az is rizikós, hogy a gondozottak állapota változatlan marad az új rendszerben is, illetve hogy nem az egyéni igényekre fókuszálnak a kisebb intézmények sem. Attól is tartanak, hogy bár a fizikai feltételek javulnak, az érintettek elszigeteltsége ugyanúgy megmarad, és a gondozók átképzésére sem fektetnek majd elegendő hangsúlyt.

2013-ig egyébként még 7 milliárd forint uniós pénzt használhatnánk fel kitagolásra, a pályáztatás azonban egyelőre akadozik, az idő pedig fogy. Egy ilyen átalakuláshoz Verdes szerint a rendelkezésre álló 1,5-2 év helyett 4-5 évre lenne szükség.