„Itt az idő, hogy rendbe tegyük az egészségügyet” – olvasható a 2010-es kormányprogramban. A dokumentum 27 célt fogalmazott meg, többek között, hogy leszámolnak az MSZP-SZDSZ kórházi hierarchiájával, a kapacitásokat térségi szinten határozzák meg, és ami a legfontosabb, hogy mindehhez elegendő forrást is biztosítanak.

Amit a nagy egészségügyi reformprogramban, a Semmelweis-tervben beharangoztak, azt Széll Kálmán felülírta: a megszorítások és a költségvetések egyik nagy vesztese az egészségügy volt, a kiadások nemhogy a nem emelkedtek GDP-arányosan, de a béremelést is külön adóból, a népegészségügyi termékdíj bevezetéséből finanszírozták.

Az Orbán-kormány államosítási hulláma az egészségügyben kezdődött, valamennyi önkormányzati tulajdonú és működtetésű kórház az újonnan létrehozott Gyógyszerészeti- és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) irányítása alá került. A totális centralizáció miatt a dologi kiadásokra és az intézmények fenntartási költségeire fordítható összeg tovább csökkent, a kórházak adósságállománya pedig tovább nőtt.

A kormányváltás után közel két évig csaknem valamennyi uniós beruházás leállt. A legnagyobb fejlesztési projekt a Pólus-program, amelyben a régió legnagyobb kórházait fejlesztik, a leszerződött 90,5 milliárdból eddig 69-et fizettek ki, a munka mindössze 3 helyen fejeződött be. A fekvőbeteg-intézmények infrastruktúrafejlesztésére a megítélt 261 milliárdjából eddig 123 milliárdot fizettek ki.

„Ez a rendezés teszi lehetővé, hogy az új kormány a várólisták hosszát legalább a felére csökkentse, javítsa az ellátás színvonalát, és növelje a betegek elégedettségét”.

4 év és 4 hónap – ennyit kell átlagosan várni az egri kórházban egy térdprotézisműtétre, de van már időpont 2020-ra is. A várólistákat ugyanis nemhogy a felére nem sikerült csökkenteni, de soha ennyit nem kellett még Magyarországon műtétre várni. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatai szerint körülbelül 70 ezer beteg vár kisebb nagyobb műtétekre. Noha most már az állam állja a külföldi betegellátást is, a várólisták érdemben nem rövidültek.

„Több orvosra és több nővérre van szükség. El kell érni, hogy külföldre távozó orvosaink és szakdolgozóink hazatérjenek, a külföldre készülők pedig hazánkban maradjanak”.

Életpályamodellt ígértek az orvosoknak, de az egyelőre nem készült el. Kaptak viszont béremelést, az egészségügyben dolgozók, az idős doktorok egy részét macerás procedúra után hagyták bent a rendszerben, a fiatalokat pedig különböző ösztöndíjakkal próbálták itthon tartani, miután a röghöz kötés elbukott. Míg a kormányzat szerint jelentősen csökkent az orvoselvándorlás, addig a számok azt mutatják, hogy tavaly 1950 egészségügyi dolgozó kérte ki a hatósági bizonyítványát. 2013-ban is már több kórházban kellett előre eltervezett műtéteket elhalasztani, emlékezetes esett volt, amikor tavaly Ózdon négy altatóorvos mondott fel egyszerre külföldi munkavállalás miatt. Beszédes szám az is, hogy míg 2009-ben 33 220 orvos dolgozott, addig 2012-ben 13 százalékkal kevesebb.

Nem sikerült áttörést elérni a háziorvosok utánpótlásával kapcsolatban sem: az alapellátásban dolgozó orvosok kétharmada elmúlt 50 éves, a 6700 praxis közül minden tizediket 70 évesnél idősebb doktor tart életben. Noha a pénzosztás most, a választások előtt a háziorvosokat is elérte. Igaz, ezzel csak annyit értek el, hogy az alapellátásban dolgozók finanszírozása elérte a 2008-as reálértéket.

Már a kormányprogram alapján lehetett sejteni, hogy gyógyszerfronton nagy változást tervez a Fidesz: többségi gyógyszerészi tulajdonról beszéltek, hogy le kell számolni a betegek gyógyszerterheinek drasztikus emelkedésével, és a gyártók marketingre költött költségei sem tetszett nekik. A végeredmény pedig: arra kényszerítették a patikaláncok szakmai befektetőit, adják el tulajdonrészüket, a patikusokat, hogy vegyék meg, és mindeközben még az állam is beszállt.

A gyártókra rákényszerített vaklicit miatt ugyan 3,3 százalékkal csökkentek tavaly a gyógyszerek árai, ám a támogatásra fordítható összeg 2011 és 2013 között 65 milliárddal csökkent. Így összességében nemhogy csökkentek volna, tovább emelkedtek a lakossági gyógyszerkiadások.

Oktatás: Vihar előtti csend

Az oktatás átalakítását viszont Orbán Viktor nem emelte be a nemzeti ügyek közé, sőt „beszédesen hallgatott” e kérdésről 2010-ben. Sem a választási kampányban, sem a kormányprogramban nem szerepelt ez a terület. A humánminisztériumon belül az oktatást is átengedte a KDNP-nek, jelesül Hoffman Rózsának. Az oktatási államtitkár azonban, talán magát a miniszterelnököt is meglepve, meghirdette a közoktatás és a felsőoktatás újjászervezését. A szakképzés átalakításáról a Nemzetgazdasági Minisztérium gondoskodott, amely az államilag támogatott felsőoktatási férőhelyek számába is beleszólt.

Végül az oktatás lett az egyik olyan terület, amelyet a Nemzeti Együttműködés Rendszere 2010-től 2014-ig a leginkább átalakított. Négy év alatt olyan tömegű rendszerszintű változtatást kezdeményeztek és erőszakoltak át az oktatási rendszeren, amely a szakemberek szerint már önmagában kudarcra ítélte a vállalkozást. A reform arca az a Hoffmann Rózsa lett, akitől egyébként menet közben elvették a felsőoktatást is, így jelenleg külön illetékes felel a köz- és a felsőoktatásért, ami szakpolitikai nonszensz.

„Magas nyugati norma”

A kormányprogramban „nagyítóval keresve” találunk csak az iskolára, oktatásra vonatkozó terveket, és leginkább csak más területekhez kapcsolva.

„A kormányzatnak tisztában kell lennie azzal, hogy minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy legyen lehetősége gondoskodni a családjáról. Ez tisztességes munkahelyeket és tisztességes béreket jelent, olyan oktatási rendszert, amely megfelel a magas nyugati normáknak és a gazdaság elvárásainak”

Ezt Orbán Viktor írta a kormányprogram előszavában. A „magas nyugati normák” nagyjából azt jelentik az oktatás területén, hogy a 18–34 éves korosztály minimum 40 százaléka diplomát szerez, a többiek pedig erős általános közismereti alapokra épülő magas szintű szakmai végzettséget, miközben minél kisebb arányban hagyják a tanulókat lemorzsolódni az iskolai oktatásból.

A magyar oktatási rendszer új iránya azonban épp e normákkal ellentétes. Az ország az EU2020 stratégiában csak annyit ígért, hogy 2020-ra a 18–34 éves korosztály 30,3 százaléka lesz diplomás, de ezt is csak akkor fogjuk tudni teljesíteni, ha például a felsőfokú szakképzést is beszámítjuk. Ami a közoktatást illeti, az általános iskola továbbra sem csökkenti a szociális helyzetből adódó hátrányokat. A nemzetközi tanulói teljesítménymérések (PISA-felmérés) adatai szerint Magyarország rosszabbul teljesít.

Az oktatás leszűkült egyszerű gazdasági kérdéssé: rövid távon pénzkivonás, hosszú távon pedig a „munkaalapú társadalom” felépítése. Az átalakítások alátámasztására beindított propagandában olyan patronokat lőttek el, mint „túl kevés a kőműves, mert túl sokan járnak egyetemre”, a „felsőoktatás csak a diplomás munkanélkülieket termeli”, „a minek ennyi romkocsmákban merengő diplomás” stb. Ezt a szemléletet Matolcsy György „Itt az idő, hogy talpra állítsuk a magyar gazdaságot!” című dolgozata alapozta meg a felsőoktatás, illetve a szakképzés területén.

„Az elmúlt másfél évtizedben az oktatás területén is megbomlottak az egyensúlyok. A mérleg egyik serpenyőjét nézve a fiatal korosztályok mind nagyobb hányada vesz részt a felsőfokú oktatásban. A mérleg másik serpenyőjében viszont azt látni, hogy a szakképzés nagyot veszített presztízséből, és ma már egyes szakmákban szinte minimálisra csökkent a képzésben részt vevők száma. Ezeknek az arányoknak a módosulása nélkül aligha képzelhető el gazdasági felzárkózás Magyarországon.”

Amire nem találtunk idézetet: Szakképzés über alles

Az Orbán-kormány a német duális képzést állította be jó példának, amely alapvetően a vállalatoknál zajló gyakorlati képzésre épül, és amit csak kiegészít a szakképzési intézményekben folyó elméleti oktatás. Csakhogy Németországban vannak olyan vállalatok, melyek tömegével képesek szakképzési helyet kínálni, és ahogy a hazai autóipari klasztereken is jól lemérhető, ezekre sem félanalfabéta fiatalokat keresnek, hanem állandó tanulásra képes, informatikához konyító ifjú szakembereket.

A szakiskolai képzést az Orbán-kormány egy évvel megkurtította, a közismereti tárgyakat gyakorlatilag eltüntette. A tankötelezettség leszállítása 16 évre is leginkább a szakiskolásokat érintette: ha az oktatásuk költsége ezzel csökken is, a munkaerőpiacon nem indulnak jó eséllyel, vagyis valódi megtakarítást ez aligha jelent.

Tandíj-e vagy?

Az Orbán-kormány politikájával szemben a leglátványosabban az egyetemisták demonstráltak, melynek fókuszában a tandíj, az államilag finanszírozott szakok keretszámai, és a „röghöz kötés” álltak. Noha a Fidesz a 2008-as népszavazás nyomán töröltette azt a tandíjat, ami a mostani kormányzat által bevezetni kívántnál jóval kevesebb lett volna, kormányra kerülve bevezettette volna az önköltségalapú felsőoktatást: a keretszámok szűkítésével csak nagyon kevesen kerültek volna be az államilag finanszírozott képzésbe, mindenki másnak maradt volna a Diákhitel 2. – miután az egyetem többmilliós költségét saját zsebből aligha tudta volna kifizetni. A Diákhitel 2. nemcsak a diákokat adósította volna el, az államadósságot is a központi költségvetés rovására növelte volna. (Természetesen a tandíjra nemhogy a kormányprogramban nincs utalás, a tandíj szót kiejteni sem lehetett az adminisztráció számára.)

Mindeközben példátlan forráskivonás történt a felsőoktatásból: Míg az egyetemek, főiskolák támogatása 2010-ig 180-190 milliárd forint volt, 2013-ig fokozatosan csökkenve mintegy harmadával lett kisebb, ugyanakkor az intézmények adóssága folyamatosan nő. Meg is van az eredménye: 45 ezerrel kevesebben jelentkeznek a felsőoktatásba, mint a ciklus elején, és egyre többen kezdenek külföldön egyetemi tanulmányokba.

Köznevelési cunami

Még nagyobb a felfordulás a köznevelésnek átkeresztelt közoktatásban. Erről mindössze két dolgot ígért a kormányprogram: bevezeti a vállalkozási, gazdasági ismeretek tantárgyat és a mindennapos testnevelést. E pontok teljesültek, noha például nincs elég tornaterem, se tornatanár.

Ugyanakkor nem volt szó az iskolarendszer teljes államosításáról, az iskolaszervezés teljes központosításáról (melynek központi szerve komoly működési problémákkal küszködik). Nem volt szó olyan Nemzeti alaptanterv bevezetéséről, amelynek tartalmát csak a felső középosztály elitiskolákba járó tanulói tudnak legfeljebb maradéktalanul teljesíteni.

Nem volt szó olyan pedagógus-életpályamodellről sem, melynek örve alatt végrehajtottak egy jelentősebb létszámleépítést, óraszámemelést, és amellyel párhuzamosan a tanároknak megalázó portfóliókkal kell papíron bizonyítaniuk, hogy az elmúlt 20-30-40 évben jól végezték a munkájukat. Nem volt szó sem államosított tankönyvpiacról, sem kötelezően bevezetett hittan/erkölcstanról.