Egyrészt azért, mert írtak fasiszta írók tanítani érdemes műveket. Másrészt azért, mert azon az alapon, amelyen a fasiszta írókat a tanításból ki lehet zárni, a nagy és másképp rosszista /sic!/ alkotók igen jelentős részét is ki lehet rekeszteni. Harmadszor azért, mert a fasiszta író a fasisztasága előtt is, után is lehetett író. Negyedszer azért, mert a fasizmust tanítani kell, azt pedig fasiszta szövegek, művek nélkül nem lehet. (Értsünk itt az egyszerűség kedvéért fasiszta alatt nácibarátot, nyilasbarátot is, bár tudjuk, hogy nem ugyanaz, de témánk szempontjából ez most nem lényeges.)

Nagyon szeretném, ha minél több pedagógus, szülő, diák és polgár minél radikálisabban tiltakozna a NAT ellen, mert az a nemzetbutítást szolgálja, mint minden, amit ez a kormány a közoktatással művel. Ezt most nem fejtem ki, megtették ezt már sokan és elegen. De ettől még nem azonosulhatok valamennyi tiltakozó szlogennel. Sok tüntetésen jártam, sok proteszt feliratot láttam, mindig voltak közöttük olyanok, amelyekkel problémám volt. Nagyon egészséges, ha ezeket a problémákat kitárgyaljuk, és nagyon nem az, ha a tiltakozásban lelkesen egyesülvén föladjuk a fenntartásainkat.

A Pokorni Zoltán-féle „másképp-fideszesek” nem hatnak meg a másképpságukkal. Amíg a Fidesz színeiben politizálnak, felelősek a pártjuk garázdálkodásáért. De ettől még ebben az esetben Pokorninak van igaza, amikor ezt mondja: „Egy nyilas is tud jó regényt írni. (...) Nem biztos, hogy Nyírő Józsefnek kellett bekerülnie. (...) Csak példákat tanítunk? Minden, amit a tananyagban szerepeltetünk, az pozitív ideál? Egy iskola világa az úgy néz ki, hogy minden, ami itt van előttetek az tökéletes és szép? Egy fenét. Értékütközéseket, dilemmákat mutatunk a gyerekeinknek. Egyébként miről szólna az iskola? Egy jó pedagógus értékdilemmákat vázol.” Lehet, hogy ez egy pávatáncos szöveg, de attól még igaz. Tényleg tudhat jó regényt írni egy nyilas is. Tényleg nem biztos, hogy Nyírő Józsefet tanítani kell, de miért ne lehetne? A legfontosabb azonban az, hogy az értékütközéseket, a dilemmákat kell a tanulók elé állítani. Mert ezekkel van tele az élet és az irodalom, ezekkel lesz tele az életük és az olvasmányaik, ha fognak még olvasni magvas szövegeket egyáltalán. Ezek tanítanak gondolkodni, vitatkozni másokkal és önmagunkkal, árnyalni és disztingválni, függetlenedni ideáloktól és példaképektől (amelyekkel a közhiedelemmel ellentétben nem megajándékozni, hanem amelyektől megóvni kell az ifjúságot, mert csakis elhallgatással és hazugsággal emelhető példaképpé bármely gyarló halandó).

Nálunk a Radnóti Gimnáziumban a Kádár-kor mélyén szóba került fasiszta író. Filmesztétikából szóba került a Nyírő József novelláiból készült Emberek a havason. Ne mondják, hogy az nem Nyírő-mű, hanem Szőts-mű, mert Nyírő-mű is. Nélküle nincs az a film. Nyírő novellái kellettek a zseniális rendezőnek ahhoz, hogy bevezesse Magyarországot a filmművészetbe. A korabeli lapok Nyírő-filmként emlegették leginkább a művet. „Beszélgetés Nyírő Józseffel Erdélyről és új filmjéről” címmel közölt interjút az (ugyancsak nácibarát) Új Magyarország 1942. május 3-án. Az író, akit nem sokkal azelőtt kooptáltak a visszatért Észak-Erdélyből a magyar Országgyűlésbe, több időt töltött a Hunnia-filmgyárban, mint a parlamentben, és lelkesen mesélt a készülő műről, a forgatásról, a színészekről hozzátéve: „úgy hiszem, egészen új lépést jelent a magyar film területén”. Azt jelentett, valóban.

És kiknek volt ezzel a művel kapcsolatban igazuk? Azoknak a náci birodalomért lelkesedő lapoknak, amelyek magasztalták a filmet, vagy az antifasiszta Népszavának, amely levágta mint „a helytelenül értelmezett úgynevezett népiesség” tipikus példáját?

A filmet 1945-ben kiátkozták. Szőtsöt mint filmrendezőt (nemcsak ezzel, de ezzel is) tönkretették, lényegében megfosztották a magyar filmművészetet attól a hatalmas művészi potenciáltól, ami benne volt. Aztán amikor 1957-ben a Nyírő–Szőts-filmet újra a nyilvánosság elé eresztették, a Népszabadság megkérdezte: „Miért titkolták, miért rejtegették, miért szégyellték? (...) Hiba volt tizenkét éven át ezt a filmet büszkélkedés helyett elrejteni s ebből — mint egy cseppből a tenger – egész kultúrpolitikánk visszatükröződik. De e hibából az a szívderítő tanulság is levonható, hogy az értékes művészi munkák hosszabb életűek a rövidlátó cenzori intézkedéseknél.”  Azt sem hallgatja el a cikket jegyző B.Gy., hogy a film Nyírő novelláiból készült, de nem mond az író életéről és fasisztaságáról egy büdös szót sem. Mintha az általa föltett kérdéshez, hogy „miért titkolták...stb.?”, semmi köze nem lenne annak a ténynek, hogy a szerző a végsőkig kitartott a nyilasok parlamentjében, és nyilas képviselőtársaival menekült a náci Németországba. Itt következett volna az értékütközés, annak beismerése, hogy milyen jó lett volna, ha a magyar nép találkozhatott volna ennek a nyilas írónak a szavaival, alakjaival, történeteivel akkor is, amikor az még élt és a hungarista-nyilas emigráció egyik oszlopa volt Franco tábornok oltalmában.

Amikor Nyírő a filmben felhasznált novelláit írta, Szálasi még a politizálástól elzárt katona volt, Hitler pedig ellenzékben. De speciel Luigi Pirandello éppen akkor írta a legnagyobb műveit, amikor fasiszta volt („fasiszta vagyok, mert olasz vagyok”). A IV. Henrik is jóval azelőtt született, hogy a szerzője eltépte volna a párttagkönyvét. Képzeljük el, hogy Latinovits Zoltán azt mondja: nem játszok fasiszta írót, és nem vállalja el a IV. Henriket! Akik nem látták azt az előadást, úgy sem tudják elképzelni, mit vesztettünk volna.

Ha a fasisztát, hitleristát (Ezra Poundot, Knut Hamsunt, Martin Heideggert stb., stb.) ki lehet zárni az iskolából, akkor miért ne lehetne a többi véreskezű diktátor vagy a diktatúrája alapjául szolgáló ideológia (például a kommunizmus) híveit? Sztálinét, Castróét, Maóét, Kun Béláét, Francóét stb. Lehetnek (vannak) jó érvek arra, hogy miért a nácizmus volt a legvéresebb és legszörnyűbb. De a szörnyen rossz illatú diktatúra-komparatisztikába teljesen fölösleges belemenni, mert ha egy diktatúra csak a második, harmadik, x-edik legszörnyűbb volt, az miért lenne ok arra, hogy a bennük hívő írók tanításához másképp viszonyuljunk? És akkor gondoljunk bele, hogy ha mindenkit kizárunk, akik életük valamely korszakában valamely diktátorhoz vagy diktatúrához kötődtek, akkor ki marad? Apollinaire, Éluard, Gorkij, (a Sztálint éltető) G.B. Shaw, Gabriel García Marquez (Castro bizalmas barátja) biztosan nem. Déry, Zelk, Devecseri, Örkény sem. Tudnánk érvelni még József Attila és Illyés Gyula ellen is. De hát persze Isten ments! Bele se gondoljunk, ki mindenki maradna ki Dickenstől Németh Lászlón át Móriczig, ha a tanároknak eszükbe jutna, hogy antiszemita írót nem tanítanak!

Az lenne a lényeg, hogy senkit se zárjanak ki az irodalomoktatásból, és senkit se zárjanak bele. Senkit ne kelljen és mindenkit lehessen tanítani. Jó irodalomtanár nem a részben, hanem az egészben gondolkodik, nem a magyar, hanem a világirodalomban. De még a magyar irodalomban is tökéletesen lehetetlen mindent és mindenkit átfogni, aki a „kánon” szerint megkerülhetetlen. A világirodalomról nem is beszélve. Ha pedig a megkerülhetetlenek nagy része úgyis kimarad, miért ne maradhatna ki bármelyik? Mondjuk, azok az óriások, például Berzsenyi, akivel a felnőttkor előtt úgysem lehet mit kezdeni.

Ha a tanulókat nem akarják olyan agyrohasztó módon túlterhelni, ahogy az ma történik, továbbá ha annyit szeretnének egy arra (nagysága vagy gyarlósága folytán) méltó művön a tanítványaikkal rágódni, vitatkozni, különböző rétegeiben és olvasataiban elmélyedni, amennyi az abban rejlő értékek (értékdilemmák), gyengeségek, akármik hasznosításához kell, akkor igazán nem túl sokat markolhat a tanár. De azt a keveset markolja saját elképzelései szerint.

És mi van, ha Petőfit nem markolja?

Akkor nem markolja. Na bumm!