Figyelemreméltó írást hoz a szeptemberi Alföld. György Péter esztéta Az Apám helyett című szövegének az első részét. Nem tudni pontosan, voltaképpen kinek az életéről gondolkodik a szerző, kiéhez keresi a kulcsot, a magáéhoz, az apjáéhoz vagy azokéhoz, akiknek a létező szocializmus jelentette az életüket vagy legalábbis az adta létezésük kereteit. Korai lenne ennek eldöntése, és talán nem annyira is lényeges. Izgalmas téma mindhárom. Az olvasó az első részben mindesetre leginkább a keleti-európai szocializmus kádári változatának ember- és társadalomképnek György Péter-féle értelmezését kapja. Ő és különösen apja, a 2008-ban meghalt György Lajos („mozgalmi nevén”: Piros) egyelőre csak néhányszor bukkan fel a szövegben, noha, ha nem tévedünk, mégiscsak az Apa lesz a készülő könyv (?) főszereplője. Születőben egy újabb apa-könyv tehát? Nem kell megijedni, itt másra számíthatunk. 

greenfo.hu

Nem tudom, a szerkesztő vagy maga a szerző tartotta-e fontosnak meghatározni írása műfaját: életrajzi esszé. Nem lehet könnyű dolog ilyesmit írni, két ennyire tűz–víz műfaj eredményes összevegyítése az arányokon múlik, ha bármelyik túlteng a másik rovására, nagy a veszélye annak, hogy vagy személyes élményekkel színesített esszéfélét, vagy magvas gondolatokkal megszakított életírást kapunk. Még nem tudni, hogyan sikerül-e szerzőnk vállalkozása, egyelőre az esszé komponens a meghatározó, lehet, hogy az arányok később is így maradnak, elvégre az ’esszé’ a jelölt szó, az alaptag, az ’életrajzi’ csak a jelölő, a bővítmény, aminek nem csak nyelvtani következményei lehetnek. Maga a szó, esszé egyébként is a francia essai-ből származik, ami próbát, próbálkozást jelent.

Nem mindennapi az sem, hogy milyen forrásokra támaszkodik György Péter. A most közölt szöveg tetemes részét Nádas Péter regénymonstruma, a Párhuzamos történetek, illetve Ottlik Géza antropológiájának és világképének összehasonlítása teszi ki. De hogy jön ezekhez a két György és a kádár-kori társadalom élete? A szerző megadja rá a választ: „Valóban, egyszerűen használom, kirablom ezeket a szövegeket, amelyeket irodalmi összehasonlíthatatlanságuktól függetlenül épp úgy forrásnak tekintek, mint az apámét, s erre nincs más mentségem, hogy bírja ki az irodalom mindazt, amit a halott apám helyett, az ő kézirataival, fényképeivel teszek, s adja ég, hogy érte.” A szándék itt tán jobban érthető a mondatnál.

György Péter szellemes, bár némileg túlírt elemzését adja a két írói viszonyulásnak, amiből fontos, az életrajzokhoz szorosan kapcsolódó következmények adódnak. Ezek szerint Ottlik tárgyilagos, pontos panorámaképeket, vedutát készített, „számtalan ritka finom utalással, láthatóvá tett, egybeszőtt szálakkal, szemünk előtt a korszak egészével, amelyből felismerhetjük a szereplők közti viszonyokat, magától értetődő helyüket a társadalomban.” Hozzá képest Nádas hőseit egy diorámában helyezi el, egy olyan művi térben, amelyet a múzeumokban látni, ahol az aprólékosan kidolgozott fő alak (állat vagy ember) mindig háromdimenziós, míg a környezet valójában csak kettő-, de mégis a valósághűség illúzióját kelti. György Péter a saját szempontjából is revelatívnak tekinti Nádas radikális megoldását, azt, hogy az egymás mellett párhuzamosan futó történetek, életek a legritkábban keresztezik egymást, így „valósághűbben” és „életszerűbben” mutatják meg mindazt, ami a Kádár-korszakot (legalábbis annak a Nádas Péter által felfedezett és megidézett „sötét távlatát”) jellemezte, az elrejtett – Ottliknál sem látható – otthontalanságot és hazátlanságot. „Így éltünk Pannónia helyén” – írja György Péter.

Nem volt tehát láthatatlan háló, ami a társadalom csoportjait összefűzte volna, nem létezett a nemzet, az ország közössége. Mindeközben a hivatalos és kizárólagos ideológia egyenesen azt az idilli illúziót keltette, hogy mindenki a társadalom a része. György Lajos elhitte ezt, ragaszkodott az egy világhoz, és forradalmár lett, a „mindennapok forradalmiságának” lelkes zászlóvivője, „ideológia nélkül […] sem baszni, sem szarni nem tudott”. 

A vészkorszakot túlélő apa nem hajlandó észrevenni, hogy amikor ő hazatalált és az „idill éveit éli”, mások „száműzetésben” vannak: „reménytelenül áthatolhatatlan és mély volt azoknak a különbségeknek a rendszere, amely az 1956-os kommunisták és a keresztény középosztály túlélői között húzódott”.

„Hosszú életének minden egyes gesztusa a forradalomról szólt, akár kommunista, majd zöld, végül pedig konzervatív volt. Hőstettek egy ülőkádban, ahogy az Kálnokynál áll. De attól azok még hőstettek voltak” – írja róla fia. Aki gyerekként, meglehet, nem csak a materialista antropológia legendás hősétől, Gordon Childe-tól tanulta meg, hogy az ember önmaga alkotója, mindenkiből minden lehet, hanem az apjától, az apja példáján is. Csakhogy a valóság sokszor nem tud a progresszív üzeneteknek megfelelni.

Igazán nagy volt a kísértés, hogy írásomat azzal az idétlen zsurnalizmussal indítsam: most végre megtudhatjuk, a szigorú ítész György Péternek is volt gyerekkora és neki is volt apja. Nyegléskedés lett volna ezzel kezdeni, de itt a végén mégis helyén érzem. Várjuk a folytatást.

(Alföld, 2010/9)

Zádori Zsolt