„Lehet, hogy hasonló zenét találsz minden sarkon Európában, de olyan hangot, mint a Barbié, aligha” – szakad ki Jancsó Gáborból, a Blahalouisiana basszusgitárosából, amikor egy az első EP-jükről írt, nem épp hízelgő kritikával szembesítjük. Arról a bizonyos EP-ről (Tales of Blahalouisiana) még azt írták, hogy olyan, mint egy jól felmondott lecke, a háttérbe bekúszó rádióbarát számokkal. A kisebb sikerek után kifulladó Jacked ex-tagjai (Juhász Ádám, Mózner László,  Szajkó András és a már idézett Jancsó Gábor) és az új hangot jelentő Schoblocher Barbara azonban azóta nagy utat tettek meg, így 2016-ban már nehéz lenne mindössze ennyivel elintézni őket. Ha maradunk a fenti hasonlatnál, akkor azt is mondhatjuk, hogy a jól felelő diákból az osztály hangadója lett a Blahalouisiana.

Fülöp Máté

Négy év alatt, nem csak saját hangjukat találták meg, de stabil, egyre csak növekvő rajongótábort szereztek. A sorban érkező, és mindig kicsit más irányba mozduló számok mellé pedig mindig emlékezetes klipekkel rukkoltak elő. Így a zenekar első nagylemezét ünneplő koncerten már senki sem csodálkozhatott azon, hogy majdnem meg is töltötték az A38 Hajót. Ahogy azon sem, hogy a közönségben a hátul bólogató negyvenesektől kezdve az elöl az új dalokat is hangosan éneklő tinikig bezárólag elég széles a bázisa a zenekarnak.

A zenekarral a lemezbemutató koncert után közvetlenül intejúztunk a KERET bloggal közösen:

Ők jelenthetik a kapudrogot

A Blahalouisiana most úgy tűnik, az egyre csak izmosodó magyar gitárzenei színtér egyik zászlóvivője lehet. Az a kellően popérzékeny együttes, amely a Heaven Street Seven feloszlása után fájó űrt tölthet be itthon. Ez akkor lett nyilvánvaló, amikor a zenekar egyre jobb magyar nyelvű számokkal jelentkezett (Az első reggelen, Ahol összeér, Máshol várnak), amelyek már a kezdeti hangkeresés után már egy magabiztosabb, tudatosabb zenekarról árulkodtak.

Ráadásul a Blaha a rádiós sikerek ellenére sem vesztette hitelét abban a közegben, ahonnan kinőtte magát. A Middlemist Red, az Ivan &The Parazol, a Run Over Dogs vagy a Fran Palermo utóbbi egy-két évben aratott sikere kis túlzással a Blahalouisiana nélkül nem lett volna ennyire átütő. Barbiék vállaltan poposabb megszólalása ugyanis sokaknak a kapudrogot jelenthette: őket hallva már nem tűnt akkora kamuszövegnek, hogy a sorban feltűnő magyar gitárbandák is képesek minőséget produkálni, és érdemes a kevésbé rádióbarát produkciókat is komolyan venni.

Épp ezért volt már nagyon ideje, hogy a Blahalouisiana lezárja az útkereső korszakát egy minden arcukat megmutató első nagylemezzel. Ahogyan ők fogalmaznak, annyi új ötletük gyűlt össze, hogy meg akarták adni a módját egy korszak lezárásának. A cím nélküli lemez ennek tükrében nem meglepő módon elég heterogén lett, és fel is villantja egy új utak felé kacsintgató zenekar képét.

Fülöp Máté

Már inkább amerikai és nem brit hatások

Az album megjelenése előtt kiadott friss szerzemény Deeper (I’m Going Deeper) például már nem annyira az angolszász indie-popot, hanem sokszor inkább a soul hagyományaira építkező bandákat juttathat eszünkbe. Mintha a Blahalouisiana a brit elődök után egyre inkább Amerika felé fordulna hangzásban. (Ha olyan utat járnak be, mint az indie-, majd a stoner rock-korszak után szintén az amerikai soul és funk zenékre rákattannó Arctic Monkeys, azt simán aláírnánk.)

Mint ahogy a Mindenhol ott van melankóliája is jól áll a zenekarnak, és ha ezt az új irányt folytatja a Blahalouisiana, akkor legközelebb akár olyan hibátlan soul-pop lemezt is kiadhatnak később, mint amilyen például a Noisettes 2009-es Wild Young Hearts című albuma volt.

Fülöp Máté

Ha így lesz, akkor már olyan arcpirító dicséretre sem lesz szükségük, mint amit a lemezbemutatón a zenekar mellé beszálló Vitáris Iván mondott, miszerint a Blahalouisiana most a legjobb női énekessel felálló zenekar Magyarországon.

A teljes debütáló lemez: