Mementó 1956: „András, kérem, ez forradalom”

Mementó 1956: „András, kérem, ez forradalom”

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Szegő Iván Miklós
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Forradalmat nem lehet előrelátni, de a Magyar Nemzet szerkesztőségében a gépírónő mégis így kiáltott fel már előző este, amikor Hegedűs B. András, a Petőfi Kör titkára telefonon diktálta követeléseiket: „András, kérem, ez forradalom!” A tüntetésre készülő diákokat pedig megerősítette szándékaikban a hivatalos pártlap támogató vezércikke.

Mememntó 1956
A forradalom előtti napok korabeli sajtójából szemlézgettünk a most záruló sorozatunkban:
A korábbi részeket itt találja.

1956. október 23-án a napok, hetek óta szerveződő, követeléseket megfogalmazó és végül magukat cselekvésre elszánó diákok hatalmas felvonulást rendeztek. A két irányból érkező, végül a budai Bem szobornál egyesülő tömeghez már „menet közben” csatlakoztak munkások, járókelők, „levelező hallgatók” – egy korabeli kifejezés szerint. Vagyis a diáktüntetés hamarosan általános tiltakozó demonstrációvá vált.

Október 23. történetét most nem meséljük el, csupán megemlítjük, hogy délután, a Bem téren született meg a forradalom jelképe, a lyukas zászló (a nemzeti trikolór, amiből kivágták a sztálinista címert). Ezután a tömeg egy része a Parlament elé vonult, ahová megérkezett estére Nagy Imre is (ő hamarosan átveszi a kormány irányítását), a tüntetők egy másik, szintén jelentős része a Rádióhoz ment, ahol ostrommá fajultak a félreértések, a megtévesztések és a provokációk. Végül egy harmadik, szintén nem kis létszámú csoport a városligeti Sztálin-szoborhoz indult, majd le is döntötte a kommunista diktatúra e gyűlölt jelképét.

Mela, a legendás gépírónő a Magyar Nemzet szerkesztőségében

A rádió ostromát, a diákok követeléseinek radikalizálódását, a Sztálin-szobor ledöntését, egyszóval a forradalom kitörését előrelátni nem lehetett. Vagy mégis? Murányi Gábor „Napról-napra, lapról-lapra. 1956 a Magyar Nemzetben” című könyve szerint ugyanis a Petőfi Kör titkára, Hegedűs B. András, amikor a Magyar Nemzet szerkesztőségének diktálta le a Kör október 22-ei ülése után a követeléseiket tartalmazó pontokat, a szerkesztőségi titkárnő, Mela (Melánia), azaz Habár Mihályné így kiáltott fel: András, kérem, ez forradalom!”

De mik is voltak a - sztálinista ideológia egyeduralmát nyílt vitafórumok rendezésével megtörő - gyakorlatilag 1956 tavaszától a forradalmat előkészítő Petőfi Kör október 22-ei vezetőségi ülésének a követelései? A Magyar Nemzet október 23-án ismertette a javaslataikat: az állampárt, az MDP Központi Vezetőségének sürgős összehívását, és hogy „az ülés előkészítésének munkájába vonják be Nagy Imre elvtársat”.

A Petőfi Kör további követelései

Szükségesnek tartották azt is, hogy „a párt és a kormány tárja fel nyíltan az ország gazdasági helyzetét” és dolgozzon ki „hazai sajátságainknak megfelelő konkrét építő programot”.  Ezután még radikálisabb követelések következtek: a szocialista demokratizmus kibontakozása jegyében a „Népfront valódi szerepének kialakítását” követelték – ez akár a kétpártrendszer kialakulásához is vezethetett volna (ha az állampárt mellett a Népfontnak is rendes tagsága lett volna, ahogy az korábban már felvetődött). Ez megtörte volna a kommunista párt hatalmi monopóliumát, a rendszer egyik alapelemét.

De kérte a Petőfi Kör vezetősége azt is, hogy fejlesszék ki az üzemi demokráciát, s Nagy Imre és „más elvtársak” méltó helyen vegyenek részt a „párt és a kormány vezetésében”. Itt sem álltak azonban meg: Rákosi Mátyás kizárását javasolták a párt központi vezetőségéből, visszahívását az országgyűlésből és az Elnöki Tanácsból. A Petőfi Kör is kérte – a tiltakozó diákok gyűléseihez hasonlóan – Farkas Mihály volt honvédelmi miniszter ügyének nyílt tárgyalását. (Farkast októberben tartóztatták le.)

Forrongó diákok

A Magyar Nemzet nemcsak a Petőfi Kör, hanem a „bölcsészek és közgazdászok” gyűléséről is beszámolt október 23-i számában. Eszerint az ELTE bölcsészhallgatói nem akartak kilépni az addigi kommunista ifjúsági szervezetből, a DISZ-ből és nem akartak a szegedi MEFESZ-hez hasonló külön szervezetet sem létrehozni. Mindezt szintén Murányi könyvéből tudhatjuk. Ehelyett a DISZ megújítását és az alkalmatlan vezetők leváltását akarták a pesti bölcsészhallgatók. Tizenkét pontból álló javaslatukban a felső politikai vezetésbe be akarták vetetni Nagy Imrén kívül Lukács György filozófust, Münnich Ferencet (aki néhány nappal korábban lett Magyarország belgrádi nagykövete) és Szántó Zoltán kommunista politikust. Március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítását is szerették volna elérni.

©

Ugyanerről a gyűlésről október 23-án a Szabad Nép óvatosabban számolt be. Leírta a kommunista pártlap, hogy „megalakult a Március 15. Kör a budapesti egyetem bölcsészeti karán”. A Szabad Nép inkább a gazdasági, szociális követeléseket emelte ki, például azt, hogy egyesek felvetették a kezdő pedagógusfizetés 1300 forintra emelését, de „ezt a gyűlés hallgatósága az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozva elvetette”.

A „Budapesti Műszaki Egyetemen is forr, pezseg az élet” – írta a lap: a nagygyűlés 15 pontban foglalta össze az egyetemisták követeléseit. „A diákbizottság tegnap közleményt adott ki, mely világosan kimondja: akár csatlakozik a Műegyetem a MEFESZ-hez, akár nem, a munkás- és parasztifjúsággal minden körülmények között együtt akar működni. Ebben a szellemben kereste fel tegnap a Budapesti Műszaki Egyetem ifjúságának küldöttsége a Csepel Vas- és Fémművek ifjúmunkásait.”

A tüntetést nem támogató, de a diákság elszántságát erősítő vezércikk a Szabad Népben

A Szabad Nép jelentősége nem is ez volt október 23-án. Sokkal inkább a vezércikke. Nézzük, mit ír erről az 56-os Intézet honlapja: „Október 23-án reggel a Szabad Nép „Új, tavaszi seregszemle” című vezércikke lelkesen üdvözölte a ’politizáló ifjúságot’, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket. Lázadásuk így is fontos eleme e napnak, hiszen a politikai súllyal még nem, csak helyzeti energiával rendelkező diákoknak a hatalom egyik fontos tényezője nyújtott segédkezet és egyben védelmet.”

Nézzük meg részletesen tehát, hogy mit is írt szerkesztőségi cikkében a Szabad Nép: „az ifjúsági gyűléseknek forró és viharos a hangulata, az áradó folyamhoz hasonlatosak inkább, mint sem a mesterséges mederbe terelt patakhoz. (…) Pártunk és lapja, a Szabad Nép odaáll az ifjúság mellé, helyesli ezeket a gyűléseket, és sok sikert kíván a fiatalság okos, alkotó tanácskozásaihoz.”

Egyelőre tehát úgy tűnik, a szerkesztőség teljes mellszélességgel a diákok mellé állt. Ezt benyomást erősíti a cikk közepe is, amelyben Farkas Mihály perére, Nagy Imre vezetésbe való visszavételére utalnak: „Az egyetemi ifjúság széles nyilvánosság előtt adott hangot politikai állásfoglalásának. Ezt az állásfoglalást üdvözöljük. Egyetértünk azzal, hogy a nép nyilvánossága előtt ítélkezzenek a szocialista humanizmus meggyalázói felett. Egyetértünk azzal, hogy pártunk és országunk vezetésében ott a helye a munkásmozgalom régi harcosainak, akik régebben is felemelték a szavukat a sztálini hibák ellen. (…) Egyetértünk azzal, hogy az államhatalom gyakorlásába, az üzemek, hivatalok és szövetkezetek ügyeinek intézésébe minél hatékonyabban vonják be a dolgozókat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket. (…) Egyetértünk azzal, hogy március 15-ét pirosbetűs nemzeti ünneppé kell nyilvánítani. Egyetértünk azzal, hogy a tájékoztatás színvonalát az igazság színvonalára kell emelni minden tekintetben.”

Figyelmeztetett is a pártlap

Ám ezután a szerkesztőség óvatosabbá válik, s kiderül, hogy a tüntetést nem támogatja a pártlap: „Az ifjúság követeléseinek egy része a szociális helyzet megjavítását célozza. Ezek a követelések többnyire helyesek és jogosak (…). Ugyanakkor azonban, látva az ország gazdasági helyzetét, s mérlegelve a reális lehetőségeket, azt is meg kell mondanunk, hogy nem minden követelést tudunk azonnal vagy rövid időn belül teljesíteni. S nem értünk egyet az olyan fellépéssel, amely egyik vagy másik anyagi természetű követelmény nem teljesítése esetén tüntetéssel fenyeget.”

©

Sőt óvja is a vezércikkíró a diákokat: „hadd figyelmeztessük arra is fiataljainkat, hogy mint eddig, ezután is vigyázzanak arra, hogy gyűléseiken ne kapjon teret ellenforradalmi megnyilatkozás. Mint eddig, ezután is a leghatározottabban lépjenek fel mindenféle és fajta restaurációs törekvés ellen. (…) Pillanatra se felejtsék el, hogy küzdelmük a szocialista demokratizmus előretöréséért folyik. Minden válasz nélkül hagyott ellenforradalmi hang, minden burzsoá provokáció a szektarianizmus malmára hajtja vizet az adott körülmények között.”

Az Írószövetség titkársága egyértelműen elhatárolódott a tüntetéstől

Még óvatosabb volt a Szabad Nép szerint a Magyar Írók Szövetségének titkársága és pártszervezete. Közleményük így szólt: „Többen azzal fordultak hozzánk, hogy tudomásuk szerint az Írószövetség felvonulást szervez egyetértése kifejezéséül a lengyelországi eseményekkel. Ezzel kapcsolatban a következőket közöltjük. Rendkívül nagy örömmel üdvözöljük a Lengyelországban, a Lengyel Egyesült Munkáspártban történő eseményeket. Az ott kibontakozó törekvésekkel a legmelegebben egyetértünk. Felvonulást, tüntetést azonban nem szerveztünk, s ilyet nem is helyeslünk.”

Közben a Szabad Nép éppen azt közölte, hogy a lengyelországi „Stalinogród neve ismét Katowice lesz”. Ekkorra pedig már mindenki értesült róla: a lengyel párt első számú vezetője az ottani „nemzeti kommunista” politikus, Gomulka lett. Mindez Magyarországon is felvetette a reményt, hogy a „hazai tapasztalatokra” építő itthoni kommunisták – Nagy Imrével a soraikban – tartós és kedvező változásokat érhetnek el. A tüntető diákok tehát részben a Szabad Nép bíztatására, részben annak óvatos figyelmeztetése ellenére csatlakoztak a Bem szoborig tartó menethez. Hogy a tüntetés mivé alakul át, azt viszont se az újságírók, se a diákok nem tudták.
Csak a Magyar Nemzet gépírónője…

A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa.

Hozzászólások