Talán a meseirodalom legmeghatóbb és legszebb műve az Andersen-féle A rendíthetetlen ólomkatona. Van benne ármány és szerelem, a másik – és a másság! – elfogadása, izgalmas mese-Odüsszeia. Mindez csak első blikkre hangzik úgy, hogy egyszerű színpadra vinni ezt a költői mesét, nem is született még Magyarországon prózai mű belőle. Tehát egyáltalán nem lehetett könnyű dolga Selmeczi Bea dramaturgnak és Földes Eszter rendezőnek, amikor megálmodták a színpadi változatát a főváros legfiatalabb színháza, a Hatszín Teátrum részére. (A leginkább befogadó színházként működő hely egyébként örvendetes módon rengeteg gyerekeknek szóló darabot tart műsoron.)

A volt MSZP-pártház nagyterméből kialakított – színháznak azért egy kicsit szűkös – teremben ezúttal egy emelvény, néhány lepedő, időnként kivetített képek alkotják a díszletet, de kifejezetten ügyesen használja mindezt rendezőként most debütáló Földes Eszter (korábban a Kiscsillag Semmi konferenciáját ugyan már rendezte, de az egy más műfaj) a cselekmény több helyszínének megjelenítésére. Nem hiányzik a játékszobai jelenetekhez csillogóbb, a csatorna jelenetekhez sejtelmesebb, ijesztőbb háttér.

És ha már Kiscsillag. A rendíthetetlen ólomkatona zenéit a zenekar baszzusgitárosa, Erős Márton jegyzi, az ólomkatona dalának szövegét pedig Lovasi András írta. Sajnos ezeket nem nagyon tudtuk élvezni, mert egyszerűen nem lehetett érteni az egyik szereplő, a hernyó által énekelt dalok szövegét. Lovasi bájos-mesés rímei pedig kiváló összefoglalója lehetne a darabnak.

Túry Gergely

A cselekmény eleje és vége nagyjából egy speciális Toy Storyra emlékeztet, ahol a gyerekszoba játékai – a termetével állandóan elégedetlen óriásbaba, és az őt ezért állandóan piszkáló plüssmaci, az állandóan másnapos búgócsiga, akit fel kell húzni, hogy magához térjen, a már említett hatalmas, éneklő hernyó, a hiú kávéfőző és a néma, de nyilván táltos hintaló – kelnek életre. És (naná!) különböző emberi tulajdonságokkal felvértezve cukkolják egymást, barátkoznak, viccelődnek – és utálják ki a friss jövevényt, az ólomkatonát, akinek ráadásul az egyik lába is hiányzik.

A Pixar-mese azért is ugorhat be, mert az anderseni szöveget úgy dobja fel a darab, hogy nagyon mai, kúl dumákat ad a játékszereplők szájába. Ez sokszor tényleg működik itt is, és a felnőtteknek (is) szól, de néha kissé túlerőltetett. Annyira lazák, hogy az már fárasztó. A játékok óriásbáb figuráit egyébként csakúgy mint a leegyszerűsített díszletet Márkus Sándor jegyzi. Őket – és a később színre lépő többi szereplőt (az egereket, a gólyát, a ganajtúróbogarat) – Fehér Dániel, Mészáros Piroska, Rada Bálint és Erdei Gergő elevenítik meg.

Nagyon meggyőzően alakítja Mohai Tamás a féllábú és rettenthetetlen, de időnként túl naiv és persze nagyon szerelmes ólomkatonát. (Szerelme, a szintén fél lábon álló balerina szinte végig csak sziluettben jelenik meg.)

Mohai végigjárja az eredeti meséből is ismert stációkat. Egyrészt elhisszük neki a kitartást, a céljaihoz való ragaszkodást (a rettenthetetlenséget), másrészt olyan érzésünk van, mintha egy ilyen hőshöz nem méltó naivsága miatt kerül állandóan bajba, vagy csak egyszerűen sodródik az eseményekkel.

Túry Gergely

A (szó szerinti) kitaszítása a játékszobából, majd a nagy utazása a visszatéréséig (amikor érthetetlen módon már valamiért mindenki szereti a féllábú hőst) nagyszerű alkalom, hogy különleges kalandokba keveredjen, és különleges, mindig veszélyes szereplőkkel találkozzon. És mindezzel elbűvölje a gyerekközönséget, amely végig remekül szórakozik. És ez a lényege egy gyerekdarabnak, nem?

A végére hagytuk, pedig tulajdonképpen róla szól minden: az egész előadást a most is zseniális Bán János viszi a hátán. Egyrészt a főgonoszt, Cipollát alakítja, másrészt ő a mesélő-dramaturg is – persze itt is Cipolla szemszögéből vezet végig a történeten. Úgy gonosz, hogy sokszor megnevettet, rettegünk is tőle, de ki is röhögjük. Hol létráról száll alá, hol a cilindert rúgja fel a fejére. Hol világító szemű patkány szerepében tűnik föl, hol a hózentrógerét húzogatja idegesen.

Olyan, mint egy mese-Lucifer a Játék tragédiájában, de ő a különböző színeken a főhőst nem csak megkísérti, hanem egyszerűen átveri, és megpróbálja megsemmisíteni. Mindent elkövet, hogy a katona és a táncosnő szerelme ne teljesedjen be, de ő intézi el a végkifejletet is.

Túry Gergely

“A gonosz nem bukik el!” – kiáltja a végén, majd hirtelen megbotlik. “Bocs, ez véletlen volt!” – teszi hozzá.

És ennyi elég is lenne tanulságnak. Kár, hogy a vetített festmény még pontosan elmagyarázza, hogy mit is kell érteni a történteken. Pedig nyugodtan a gyerekekre bízhatta volna Földes Eszter, hogy gondolkodjanak el a látottakon. Sok gyerekdarab esik ebbe a hibába, hogy didaktikusan rágja a gyerekek szájába, mi is az ÜZENET – jó lett volna ettől most tartózkodni.

Pedig épp Andersen mutatta be a műveiben, hogyan lehet igen komoly mélységeket bejárni a gyerekekkel úgy, hogy egyáltalán nem nézzük le őket.