Az oktatásvezetésnek nincs könnyű dolga, úgy kell sikerpropagandát nyomnia, hogy az a hétköznapi, valós tapasztalatokkal köszönő viszonyban sincs. Márpedig mivel több mint egymillió diák és 170 ezer pedagógus van az országban, nagyjából minden magyar állampolgárnak (ha más nem, szülőként, rokonként, szomszédként) van valamilyen tapasztalata az iskolákról.

Látják, hogy se a gyerekek se a tanárok nem érzik ott jól magukat. A diákok nem kapják meg a szükséges képzést (nem véletlen, hogy a magántanári szektor továbbra is virágzik, és az sem, hogy aki teheti, magán-, vagy alapítványi iskolába menekíti a gyerekeit – és itt nem csak az Emmi-államtitkárra gondolunk), és ezt az sem írja felül, hogy számos tehetséges diák ér el elképesztő eredményeket nemzetközi szinten is. (Ez nagyjából olyan, mintha, mondjuk a kajakosaink sikereiből azt a következtetést vonnánk le, hogy mindenki jó kajakos.)

És akkor még arról nem is szóltunk, hogy a magyar iskola hosszú évek óta bírja azt a kétes dicsőséget, hogy az OECD országok közül nálunk csökkenti a legkevésbé (sőt konzerválja, vagy növeli) a társadalmi különbségeket.

Bár itt-ott uniós pénzből épülnek tornatermek, uszodák, wifi-hálózatok, újítanak fel épületeket, ezekről rendre ünnepi jelentések, átadók formájában értesülhetünk is, de az állami iskolák sok helyen lerobbantak. Van ahol két nappal a tanévnyitó után már be is kellett zárni az iskolát.

Azt is közvetlenül tapasztalhatja meg sok gyerek/szülő, hogy nincs elég tanár, főleg bizonyos szakokon már katasztrofális a pedagógushiány. Továbbá azt is látja sok pályakezdő pedagógus és őket alkalmazó (vagy alkalmazni akaró) igazgató, hogy nevetségesen alacsonyak a fizetések.

Ebben a helyzetben kiáll az állami gigaszervezet elnöke, minden tanár munkáltatója, Hajnal Gabriella, és kijelenti, hogy pedagógushiány márpedig nincs. Amikor egy éppen ebből az intézményből kikerülő dokumentumra hivatkozva kiderül, hogy mégis hiányzik több mint 4 ezer tanár, azt hazugságnak, lejáratásnak kiáltják ki. Igaz a következő mondatban tulajdonképpen gyakorlatilag (matematikailag) elismerik. Azt írják, hogy legfeljebb 1-2 százalékos a hiány. A 4300-as szám a 170 ezres létszámnak a 2,5 százaléka.

Akkor itt úgy hazudott a sajtó, hogy nagyjából ugyanazt mondta, mint a Klikből lett KK.

A másik nagy toposz a soha nem látott mértékű béremelés. Most épp az oktatási államtitkár, Bódis József állt ki azzal, hogy „az elmúlt években a kormány a rendszerváltás óta a legnagyobb pedagógusbér-emelést hajtotta végre”.

Ez is nettó hazugság. 2002-ben ugyanis volt egy egyszeri (tehát nem öt évre elnyújtott, mint most) 50 százalékos emelés. A szocialista kormány intézkedése egyébként teljesen elhibázott volt, mert a minőségi munkát nem vette figyelembe, ráadásul gyorsan erodálódott a béremelés értéke, de attól még tényszerűen megtörtént. (Hacsak a rendszerváltást nem a "fülkeforradalomra" érti az államtitkár.)

Az orbáni, öt évre elnyújtott béremelés ráadásul a pedagógus-életpályával és egyéb jogszabályokkal a tanárokra többletterheket kényszerített, azaz itt többletmunkáért adtak többletbért.

Amit viszont mindig elfelejtenek a sikerpropagandisták megemlíteni: az eredeti elképzelésekkel és a köznevelési törvényben 2011-ben rögzítettekkel ellentétben a 2015 januárjától már megint nem a minimálbérhez kötődik a bérstruktúra. Ez a rendszer – amelyre olyan büszke volt Hoffmann Rózsa – egyetlen évet élt.

Most egy évek óta nem változó, úgynevezett vetítési alap után számítják a béreket, súlyos tízezreket kivéve a tanárok zsebéből. Mindennek a következménye, hogy a béremelés mára újra alig érezhető. Egy igazgató a minap panaszkodott arról, hogy nem sikerül találni tanárt, mert egy kezdő pedagógus fizetése annyi, amiből maximum az albérlete árát tudja fizetni.

Ma (megint) nagyobb a nemzetgazdasági átlagfizetés, mint az oktatásban dolgozók átlagbére. A diplomás foglalkoztatottak és a pedagógusok átlagbérei közötti különbség is egyre nő.

Bódis József szerint a pedagógusok bérviszonyai meghatározzák munkájuk minőségét, a gyermekekhez való viszonyukat, ezért nagyon fontos, hogy megfelelő megbecsülésben részesüljenek.

Ezzel egyet tudunk viszont érteni.