HVG: A rendes lányok csendben sírnak című új könyvében hangot akart adni a hangtalanoknak?

Durica Katarina: Ritka dolog Európában, hogy gengszter és áldozata ugyanabban a paneltömbben lakik. A kilencvenes években Dunaszerdahely a saját törvényei szerint működő város volt, ahol a maffiózók mindenkit, a saját szomszédjaikat is sanyargatták. A keményen nacionalista Meciarnak mindez kapóra jött, mert elmondhatta: lám, így ölik egymást a magyarok, micsoda vademberek! Ezt akkoriban másképp élték meg a nők és a férfiak. A nők leginkább kiszolgáltatottak, elszenvedői voltak a férfiak erőszakoskodásainak. Persze a férfiak között is akadtak áldozatok. Találkoztam olyan fiúval, akinek fényes nappal, a nyílt utcán meggyújtották a haját, az arcán, a testén máig látszanak a hegek.

HVG: Regényében naturálisan mutat be egy csoportos nemi erőszakot. Ennyire gátlástalanok voltak a maffiózók?

D. K.: Már azért is bárkit megrugdostak, ha nem köszönt nekik elég hangosan. Ahogy a könyv jelentős részét, a csoportos nemi erőszakot is megtörtént események alapján írtam. Rengeteg emberrel beszéltem, másfél évig készítettem interjúkat túlélőkkel, áldozatokkal, mielőtt belevágtam a regénybe. Sok férfinak máig fogalma sincs arról, hogy a feleségét annak idején csoportosan megerőszakolták. Ezek a nők mind azt hiszik, hogy a szörnyűségek csak velük történtek meg, miközben sokan átélték ugyanezt. Szinte gyakorlat volt, hogy ha valaki nem fizetett időben a maffiának, a szeme láttára megerőszakolták a feleséget és a lányát. Mondanom sem kell, hogy érzelmileg mennyire megterhelő volt hallgatni és megírni ezeket a történeteket.