Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján és a Magyar Zene Háza első születésnapján nyílik a sok díjat kapott, általunk is nagyon izgalmasnak tartott intézmény első időszakos kiállítása, amely a magyar popzene hőskorát mutatja be.

A „Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig” című tárlat legizgalmasabb részei a hatalom és a könnyűzene viszonyát, a híres aczéli 3T-elvet (tűr, tilt, támogat) mutatja be. Azaz, hogy a Kádár-rendszerben voltak a rendszernek nagyon kedves előadók, zenekarok, amelyeknek sorra jelenhettek meg lemezeik, akik koncertezhettek itthon és külföldön, játszotta a tévé és a rádió a dalaikat, továbbá voltak, akiket nem támogatott ennyire a rendszer, de engedte működni, és voltak olyanok, akiket egyáltalán nem engedett.

MTI / Balogh Zoltán

A csütörtöki ünnepélyes megnyitó előtti pillanatok mintha épp ennek az elvnek az örökkévalóságát demonstrálták volna. Ott ugyanis megjelent – államtitkárok, kormánybiztosok, és újságírók mellett – maga Csák János kultúráért és innovációért miniszter, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum kultúrharcos főigazgatója, aki korábban miniszteri biztosként a könnyűzene társadalmasításáért is felelt, és – Ákostól Pataky Attilán és Varga Miklóson át Nagy Feróig – egy sor popzenész, akik viszont nem titkolt mai kormányhűségükkel igencsak kiérdemelték az Orbán-rezsimtől az erősen támogatott kategóriát.

Volt is demonstratív kézfogás, ölelgetés, a beszédekben pedig a miniszter többször idézett a kedvenc „legendáitól” dalszövegeket. Ahogy jeleztük a címben is, meghökkentő módon, Csák időnként „dalban mondta el”: konkrétan fahangon próbált olyanokat énekelni, mint például, hogy „újra visszatérnek a lángok a fények / Szívünkbe új remények mind visszatérnek”, és hasonlók. (A beszédét azzal zárta, hogy abbahagyja, mert nem tud énekelni.) Egy-egy Nagy Feróra vagy az Eddára utaló dalszövegnél jelentőségteljesen össze is nézett a szerzőkkel, akik konstatálták is a megtiszteltetést.

Igazából nem lenne ezzel semmi baj, ha nem tudnánk, hogy fájóan hiányozott az eseményről egy sor olyan előadó, aki nem kevéssé határozta meg a magyar popzenét, mint az említettek, ám a NER-ben maximum a tűrt vagy esetleg tiltott kategóriába tartoznak. (Néhány „tűrt” előadó azért csendben feltűnt a tömegben.) Olyanok viszont megjelentek, akik akkor is a támogatott és most is a támogatott kategóriába tartoznak. (Mondhatni ők képviselték „a jég hátán is megélő” popsztárok prototípusait.)

Mindez csak érdekesség, mert a lényeg a tárlat, amely méltó folytatása a Magyar Zene Háza eddigi kiállításainak (amikről például itt írtunk), azaz izgalmas, interaktív, 21. századi módon mutatja be a tárgyalt témát.

A bejáratnál egy hatalmas fém vöröscsillag, amely – videóinstallációval megoldva – időnként némi gőzt enged ki magából, kirajzolva a tárlat címét, és jelképezve, hogy a diktatúra egyfajta szelepe is volt a Magyarországon, erősen meghatározott keretek között, de a szovjet-blokk országaihoz képest valamennyire engedett popzene.

MTI / Balogh Zoltán

Ahogy megnyitón többen is fogalmaztak, zenei időutazásra invitál a kiállítás, ami nemcsak kultúr- és divattörténeti, hanem társadalomtörténeti aspektusból is nagyon érdekes. Ha a megpróbáljuk elképzelni a Rockmúzeum, a Terror Háza, a Budapest Retró Élményközpont valamilyen kombóját, és mindezt megfűszerezzük a Zene Házától megszokott eredeti, kreatív, interaktív szellemiséggel, nagyjából kapiskáljuk is a közel ezer négyzetméteres, nyolc részre osztott tárlat hangulatát és tartalmát.

Az első rész a James Dean, Marilyn Monroe és a rock and rolltól hangos amerikai populáris kultúra és a kommunista diktatúra magyar valósága közötti feszültséget mutatja be. Rácsok mögötti tévéken láthatjuk például Elvist, miközben mi egy szürke, poros, kádári utcácskában sétálgatunk.

A következő tematikus egységbe a 3T kapun keresztül léphetünk be. A Dalok terében megismerhetjük a rendszerváltást megelőző évtizedek meghatározó előadóit és népszerű dalait. Körben hatalmas posztereken látjuk az előadókat, miközben kiválaszthatjuk, a fejhallgatón melyik dal szóljon, és amelyekről érdekes adatokat is olvashatunk a kivetítőn. Időnként zenegépek, máskor videók, televíziók segítségével, vagy kivetített hologramszerű módon (mint a korszak kultikus szórakozóhelyeit bemutató a Klubok terében, ahol az Omega, az Illés és az LGT különböző korszakait ismerhetjük meg retro foteleken üldögélve, sőt a sarokban még bambit is kérhetünk) szól a magyar pop-, rock.

MTI / Balogh Zoltán

A legizgalmasabb rész, a Politika tere, ahol különböző installációk mutatják be, hogyan tudtak érvényesülni a hazai popzenészek a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán. Van egy eredeti flipper, amelyen elvileg a látogatók „megérthetik, milyen nehézségek árán sikerült egy-egy hazai együttesnek megszervezni egy külföldi utazást, turnét” (mondjuk, én jót játszottam ugyan, de a témában azért nem nagyon lettem ettől okosabb), de van egy korabeli pártiroda is, ahova belépve egy kényelmetlen műbőr fotelben ülve hallgathatjuk a hatalmas asztal mögött ülő hatalmas főelvtárs kioktató szavait a helyes popzenei magatartásról. Ez elég hideglelős, orwelli élmény.

A korra jellemző hangszerek világát, a barkácsesztétikát és a turnékat ismerteti a Technológia tere. Itt a WC-deszkából készített gitár mindent vitt, pedig itt van kiállítva Radics Béla legendás gitárja, vagy a P. Mobil Honfoglalás című lemezén látható (de a felvételekhez amúgy nem használt) kis-Magyarországot formázó hangszer, vagy Víg Mihály gitárja is, amelyen állítólag több Balaton-dal született. Sőt van egy berendezett próbahely az egyik sarokban, ahol akár kis is próbálhatjuk a zenei tudásunkat, csak vigyünk magunkkal társakat, hogy kiteljen egy egész zenekar.

Az egyik terem közepén egy félbevágott, korhűen berendezett, keletnémet Barkas típusú turnébuszba ülhetünk be, ahol is interjúkat hallgathatunk – például Deák Bill Gyulával vagy Török Ádámmal – a korabeli turnézásról.

Pihenésképpen a korabeli popdívatokkal (csöves, dígó, punk) szembesülhetünk, sőt egy interaktív tükörszerű fal elé állva a program kiválasztja a látogatóhoz leginkább illő stílust, és digitálisan felöltözteti. (Így lettem én például punk.)

Egy hatalmas falat, teleraktak lemezborítókkal (de jó is volt, amikor még nem csak letölthető digitális jelekből állt egy zenemű, hanem rendesen be is volt csomagolva!), alant pedig a leginkább elterjedt „bakelit” lemezjátszókat, magnókat állították ki. És persze, mindenünnen szól a zene.

MTI / Balogh Zoltán

Ugyanitt nagyon érdekes a borító-cenzúrát bemutató installáció: néhány ismert lemezborító, amiket, ha kihajtunk, láthatjuk, milyen lett volna, ha az eredeti tervet fogadja el a cenzúrabizottság. (Szörényi Levente Utazás című albuma, köszönhetően Barna Andrásné kultuszminisztériumi főosztályvető éberségének, a pillangószárnyszerű női szempár előtt ágyban fekvő énekessel a borítón csak néhány órát töltött boltokban, gyorsan visszahívták, és új grafikát kapott. Ahogy nem jelenhetett meg a Hobo Blues Band 1986-os Esztrád című lemeze sem kokárdás kiskassal a borítón. Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című albumát viszont nem annyira a grafika, inkább többek közt a Ha én rózsa volnék című dal miatt vontak vissza a boltokból.)

A tárlaton találkozhatunk természetesen a zenével összefonódó társművészetekkel – képzőművészet, film – is egy korabeli lakásbelsőben és egy presszó-enteriőrben. A fekete-fehér tévén megy, mondjuk az Eszkimó asszony fázik a Trabant zenekarral, a falon pedig többek közt a bizottságos ef Zámbó Istvánék festményei.

Az utolsó terem az eredeti ereklyéket és kellékeket bemutató Rajongók terével zárul, ahol a Sziget fesztivál ikonikus K-Hídján keresztül a rendszerváltozást követő zene világa is felvillan.

A Magyar Zene Háza első időszaki kiállítása Horn Márton és Jávorszky Béla Szilárd kurátorok vezetésével, Báger András belsőépítészeti tervei alapján, Benkóczy Péter és csapata kivitelezésében készült el. A tárlat 2023. január 22-től 2023. október 29-ig tekinthető meg.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: