Az egy főre jutó lelátói bunyók tekintetében alighanem világelsők lettünk. De mégsem vagyunk egyedül. Anglia labdarúgó-szövetségének (FA) minden rasszista és huligánellenes törekvése ellenére a szigetország lakói továbbra sem érezhetik magukat biztonságban a stadionokban, illetve azok környékén. A nemrég lejátszott Törökország elleni Európa-bajnoki selejtező mérkőzés alatt az angol szurkolók rasszista kirohanásokkal próbálták ez ellenfelet és annak szurkolóit megfélemlíteni. Ez több mint 100 személy letartóztatásán és a szövetséget sújtó 68 ezer fontnyi bírságon kívül rossz esetben akár az angolok Eb-részvételébe is kerülhet.
Az angol huliganizmus sokkal régebbi keletű, mint a magyar, körülbelül 35 éves múltra nyúlik vissza. Ennek a nem túl dicső időszaknak a legismertebb példái az 1985-ös Liverpool-Juventus mérkőzés alatt történt Heysel-katasztrófa, valamint a közelmúltból a 2000-es Eb-n az angol-német rangadó előtti rendbontás a két szurkolótábor között, amelybe egy rendőr belehalt.
Európa másik futball nagyhatalmában, Olaszországban is elég drámai a helyzet. A megvesztegetésekkel, drogbotrányokkal és egyéb korrupciós ügyekkel tarkított Serie A-ban igencsak elharapódzott a huliganizmus. Tavaly decemberben egy Inter-szurkoló saját csapatának edzője, Marco Tardelli ellen kísérelt meg támadást Molotov koktéllal. Az incidensek sora itt is beláthatatlan, csak néhány példa: míg a Reggina elnöke, Pasquele Foti egy megcsonkított borjúfejet talált postaládájában, addig a Nápoly társtulajdonosának, Corrado Ferlaino kertjében a csapat ultrái egy bombát rejtettek el.
Az olasz huliganizmusnak az utóbbi években tapasztalható felívelése a Serie A korrupciójához kapcsolódik. Erre az újkori elidegenedésre a volt olasz válogatott Roberto Mancini kommentárja ad magyarázatot. Ő többek közt ezt nyilatkozta: "Az utolsó korrekt olasz bajnokságot 1991-ben játszották, amelyet a Sampdoria nyert meg". Az olasz huligánok úgy érzik, ha a futball közvetlen résztvevői - játékosok, edzők, játékvezetők - sem tartják be a szabályokat, nekik miért kellene?
Az Egyesült Államokban a sportesemények valamivel békésebben szerepelnek a köztudatban. Ez azonban csak részben igaz: a kosárlabda, az amerikai futball, a jégkorong és a baseball hazájában is történnek kisebb-nagyobb incidensek. 2000-ben, amikor a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapata megnyerte az Észak-Amerikai Kosárlabda Bajnokságot (NBA), az arénán kívül összegyűlt tízezres tömeg ünneplése randalírozásba, majd verekedésbe torkollott. A közelmúltban egyéb erőszakos incidensek is történtek: például a Chicago Cubs baseballcsapatának mérkőzésén tört ki tömegverekedés, de az egyetemi amerikaifutball-bajnokságokon is rendszeresek a szurkolók közti összecsapások. Az Ohio State és a Michigan csapatainak a találkozója után például 30 lövés is eldördült.
Az Egyesült Államokban és az Európában a sportrendezvényeken előforduló erőszakos események között azonban lényeges különbségek vannak. Európában jóval rendszeresebbek és brutálisabbak a tömegverekedések. Ennek okát többen, különböző szempontokból kiindulva próbálták magyarázni. Egy, a Guardian internetes oldalain megjelent, a Super Bowl sikerét magyarázó cikk az alapvetően türelmesebb és flegmább amerikai életszemléletben véli felfedezni a magyarázatot. Egy másik lehetséges ok az európainál lényegesebben csekélyebb alkohol- (elsősorban sör-) fogyasztás, ami a szigorú szeszrendeleteknek (Amerikában 21 év a korhatár) tulajdonítható. Végül, egy harmadik lehetséges magyarázat az, hogy az amerikai profiligák jóval fiatalabbak az európaiaknál, így kevésbé forrt össze csapat és közönsége. Ez különösen az amerikai futballra érvényes: az első Super Bowl-t 1967-ben rendezték meg, míg az angol Premiere League gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza. Egy hosszú ideje működő bajnokságban pedig nagyobb eséllyel alakulnak ki olyan gyökeres és mély, nehezen feloldható ellentétek, mint amelyet a Liverpool és az Everton, a Barcelona és a Real Madrid, a Lazio és az AS Roma, vagy adott esetben a Ferencváros és az UTE között láthatunk.
Persze az európai huliganizmus sem egységes. Az úgynevezett angol "modern huliganizmus" gyökerei azon társadalmi változásokban keresendők, amelyek átformálták a focimeccsek látogatóinak összetételét a 20. század első felében. Ekkor az angol bajnokság egyre inkább a létminimumon élő munkásosztály kizárólagos szórakozásává vált, így a szurkolók nagy része katasztrofális oktatási és szociális háttérrel veretett meg. A társadalomtól való elidegenedés és az ezzel járó, az egyéni élethelyzetek "gyógykezeléseként" terjedő túlzott alkoholfogyasztás válthatta ki azokat az indulatokat, amelyek az első "megmozdulásokat" jellemezték. A 60-s évektől kezdve a hagyományos angol nacionalizmus is feléledt, és egyre agresszívebb formákban jelent meg. Az angolok második világháborúból merített nemzeti büszkesége elsősorban a franciák ellen irányult, ennek jelei akár ma is láthatóak bármelyik angol-francia összecsapáson. A huligánok nacionalizmusába később a bevándorlók elleni rasszizmus is vegyült. Nem véletlen, hogy az angol huligánok nagy része szoros kapcsolatban áll különböző szélsőjobboldali vagy bőrfejű mozgalmakkal. Ennek fényében nem meglepő, hogy az 1998-as világbajnokság legbrutálisabb tömegverekedése az angol szurkolók és észak-afrikai bevándorlók között tört ki.
A szomszédvár Skócia botrányai szinte kizárólag a Celtic-Rangers derbikre korlátozódnak. E találkozóknak több mint egy évszázadra visszanyúló vallási töltete van, ugyanis Skóciában a katolikus futballrajongók hagyományosan a Celtic, míg a protestáns meccslátogatók a Glasgow Rangers szurkolói. E vallási megosztottság sokszor politikai hangot is kap, mégpedig a skót szeparatizmus és unionizmus szembenállásának formájában. A Celtic- és a Rangers-ultrák véres összecsapásait Marc Scott, a 15 éves Celtic-szurkoló tragikus halála illusztrálja. A meccsről hazatérő, a társaival sétáló fiút egy Glasgow-drukker azért szúrta le, mert kabátja alól elővillant a Celtic-mez. A skót parlament csak néhány éve terjesztette be törvényjavaslatát, amely a huliganizmust bűncselekménynek nyilvánította.
Egy valami tagadhatatlan. A hazai és a Nyugat-Európában megfigyelhető huliganizmus elleni küzdelem hatékonysága nem vehető egy kalap alá. Hol vannak az itthoni pályákon az ezer font nagyságrendű pénzbüntetések, az életre szóló eltiltások a nézőtérről, valamint a több éves börtönbüntetések? Hol marad a huliganizmus elleni határozott fellépés?