Creative Commons

Az utazást érdemes talán az időben kezdeni. Egészen az ókori Rómáig kell visszatekintenünk a múltba, ha meg akarjuk találni a mai olasz konyha gyökereit. Az itáliaiak már ekkor imádtak enni, Lucullus hedonista lakomáit ma is gyakran emlegeti az utókor. Az olasz konyha legtöbb jellegzetes nyersanyaga már ekkor használatos volt, ide nyúlik vissza a pizza története is, mely ez idő tájt még csak olajjal és fűszerekkel megkent vagy feltéttel kínált lepényszerű kenyér volt. Az olaszok máig imádnak enni, a pizza pedig azóta az egyik legfontosabb exportcikkükké vált.

A más országokban ananásszal és ketchuppal a taljánok – és a szerző – szerint megszentségtelenített étel a nápolyi konyha legfőbb nevezetessége. Ismertetőjegyei a hajszálvékony, ropogós tészta és a zamatos paradicsom. Ez utóbbi „Nápoly aranya“, mely a XVIII. században terjedt el a környéken, de mindössze kétszáz éve vált a pizza egyik meghatározó alapanyagává – ekkoriban alapították a ma Pizzeria Brandi néven működő Pietro… e basta cosi  sütödét,  mely később a modern pizza szülőháza lett. A Nápolyban csupán kétféle módon – margherita (paradicsom, mozarella és bazsalikom) és marinara (paradicsom, fokhagyma és oregánó) – készült pizza Lazio tartományban számos más variációban is sülhet. Érdemes kipróbálni a fentiek mellett a quattro formaggit (négyféle sajt), a prosciutto e funghit (sonka és gomba) vagy a capricciosát (paradicsom, mozarella, gomba, articsóka, sonka, olívabogyó és főtt tojás). Nem csak ízekben, de a formában is sokféleség jellemzi a pizzát: a megszokott kerek típus mellett szögletes, sőt a pisai Le Scuderiben akár méteres pizzát is rendelhetünk.

Creative Commons

A nápolyi térség másik befutója a főtt tészta – bár eredete Kínához köti, szárításának és tartosításának technológiája az itteniek leleményességének köszönhető. Az étkezések során első fogásként szereplő tészták a közép- és dél-olasz tartományokban mindennap az asztalra kerülnek, de természetesen az ország északi része sem marad ki hírnevük öregbítéséből: Emilia-Romagna tartománynak köszönhetjük a tortellinit és a „bolognait“, Liguriának a raviolit és a genovai pestót, azaz törtbazsalikom-mártást.

Azokon a részeken - például Velencében és Toszkánában is -, ahol kevesebb tészta fogy, első fogásként inkább rizottókat – pl. a magyar rizibizitől igencsak különböző risi e bisit – és gazdag, már-már főzelék sűrűségű, hüvelyesekből vagy más zöldségekből készült leveleseket fogyasztanak. Bár külföldön a gyakran töltött tésztákkal kínált brodo, azaz húsleves és a zöldségekből, tésztából és rizsből készült minestrone jóval népszerűbb, Olaszországban járva kár lenne csak ezeket rendelni, ha az étlapon található egy babból (zuppa di fagioli) vagy csicseriborsóból (zuppa di ceci) készült leves is.

Creative Commons

Bár sokan azt gondolják, az olaszok csak tésztát esznek, valójában az még csak a bevezetés. A főfogás leggyakrabban hús, melyet burgonya vagy zöldségköret kísér. Talán sokan nem is sejtik, hogy vasárnap a legtöbb magyar asztalon is olasz étel foglal helyet: a nálunk bécsi szeletként elhíresült milánói borjúborda (la costoletta alla milanese), mely Milánó egyik legrégebbi éttermének, az 1696-ban alapított Antico ristorante Boeucc étlapján is megtalálható, szakácsok közvetítésével jutott el a Monarchia fővárosába. De persze nem ez az egyetlen húsétel az olaszok étrendjében. Sok tartományban kedvelik a halételeket és a tenger más gyümölcseit, de egyaránt változatosan készülnek el a nagy vágóállatok, szárnyasok és a vadak is.

A zöldégeket ugyancsak rendkívül sokszínűen tálalják fel az olaszok. Különösen az alpesi tartományokban közkedvelt a kukoricalisztből készült puliszka, a polenta, melyet zsíros sajtokkal és vadhúsokkal fogyasztanak. A könnyebb étrendet kedvelők az év minden szakában fogyaszthatnak friss zöldségeket: a cikória, a ruccola, a lollo rosso, a római- vagy a madársaláta – vagy mindez egyben egy vegyes zöldsalátában (insalata verde mista) új értelmet ad a magyarok fejessalátával azonosított saláta fogalmának. Különösen kedvelt zöldségek az articsóka, a karfiol, a brokkoli, a zöldborsó, a zsenge lóbab és Calabria kedvence, a padlizsán, melyeket igen sokféle étel készítésekor, de önmagukban párolva, köretként is felszolgálnak. Igazán ízletes zöldségfogás például a töltött padlizsán (melanzane ripiene) vagy a kedvelt előétel, a Capri saláta (insalata caprese), melynek ősszetevői, a paradicsom, a mozarella és a bazsalikom, az olasz zászló színeit idézik. A hasonló vegetáriánus fogásokra vágyóknak érdemes felkeresniük a milánói Joia éttermet – vagy legalább a honlapját, mely kiváló receptekkel kedveskedik a zöldségbarátoknak.

Creative Commons

Olaszországban igen nagy hagyománya van az elsősorban tehéntejből, de gyakran kecske-, juh- vagy bivalytejből készült sajt fogyasztásának. Felhasználása változatos. Az étkezések végén önmagában is eszik, de gyakran a sütés-főzés során is alkalmazzák. A levesek, tészta-, és rizsételek elképzelhetetlenek parmezán, a pizza mozzarella, a tiramisù pedig az alapvetően semleges ízű mascarpone nélkül. Ez utóbbi az olaszok egyik legnagyobb büszkesége, a háziasszonyok igazi fokmérője, melyet ma már megannyi variációban készítenek. Nem ez azonban az egyetlen itáliai desszert, amit érdemes megkóstolni. Karácsony és húsvét környékén mennyei kalácsok (panettone, pandoro és colomba) és mézzel, olajos magvakkal készült torrone emelik az ünnep fényét.

Ahogy Nápolynak a pizza, Rómának a carbonara, minden tájnak megvan a maga specialitása. Tulajdonképpen olyan, hogy olasz konyha – csakúgy mint egységes olasz nyelv sem – nem is létezik, a hasonló alapanyagokból dolgozó regionális konyhák összessége alakítja ki az általunk ismerni vélt olasz konyha képét, mely maga a  könnyedség, változatosság és a színtiszta élvezet. S ha lehet még fokozni a fokozhatatlan, a fenti fogások mellé válasszunk egyet Itália jobbnál jobb borai közül, vagy szopogassunk el egy pohárkával a palackba zárt napfényből, az olaszok híres citromlikőrjéből, a limoncellóból – így lesz csak teljes a dolce vita.

Molnár Kata Orsolya