Letisztult, elegáns vonalak - csak a kicsikre nem gondolnak © sxc.hu

Jacqueline Brown és a férje, Gavin Friedman a 30-as éveik elején, karrierjük beindulásakor költöztek miniatűr apartmanjukból Los Angeles egyik tehetősebb negyedébe. Innentől kezdve csak a háznak éltek, amit kétszer átépítettek és számtalanszor újradekoráltak. A két jelentősebb renoválás alatt, amelyek mindegyike több mint 100 000 dollárba került, besüllyesztettek egy borospincét, beépítettek egy dupla arcú kandallót, hogy elválasszák a nappalit az ebédlőtől, és tömör juharfából és gránitból terveztek egy lélegzetelállító konyhát.

Ezután az összhatás kedvéért Arne Jacobsen stílusú, formára hajlított fa székeket vásároltak a muránói üveg lámpákhoz és az egyedi igények szerint készített dió tévéállványhoz. Mire pedig elkészültek, Brown asszony teherbe esett és a levegőben ott volt a kérdés: na, most mi lesz?

A sok babakellék, etetőszék, járóka és a játékok mind elcsúfítják majd a mesterien berendezett nappalit, nem is beszélve a borotvaélű modern bútorokról. A pánik legalább akkora volt, mint az ezt a cikket olvasó döbbenete. És ez az első hallásra meghökkentően sznob és dekadens dilemma ráadásul nem is egyedi, derült ki a New York Times összeállításából.

Amerikában a koros anyaság megszokott dolog a társadalom felsőbb rétegeiben. Tízszer annyi nő hozza a világra az első gyermekét a 35. életévén túl, mint 1975-ben, és még ennél is többen a negyvenes éveik után. Ugyanakkor ugyanez a korosztály az, amelyik a legtöbb és a legdrágább bútorokat vásárolja, és ezek egyike sem bölcső vagy pelenkázó, hanem sajátságos, méregdrága darabok.

Sok nő a karrierjét építgeti a férjével, és egy idő után az anyagi jólét lehetővé teszi, hogy minden ízlést és igényt kielégítő, kacsalábon forgó palotát építsenek maguknak. Az ezután megszokott otthonná vált lakás vacsorapartiknak, kerti sütögetéseknek ad helyszínt. Berendezése egyre több muzeális értékkel gyarapodik, mígnem megérkeznek bele a gyerekek. Éppen elég későn ahhoz, hogy a megszokott élet elsőbbséget élvezzen.

Ez persze nem azt jelenti, hogy Brown és Friedman nem örültek a gyermeküknek, dehogynem, nagyon is. De elszántságuk, hogy a kicsi Harrisont „beszoktassák” a muzeális darabok közé, legalább olyan erős volt, mint a szeretetük. Hamarosan végignézték, ahogyan a fényezett juharfa konyhaajtókba az asztalos lyukakat fúr a biztonsági babazárnak. Azt is végigszenvedték, hogyan úszik szétköpködött joghurtban a babaszoba shantung szövetekkel borított bútorzata. A kis ülőfelületű, hajlított faszékeket mégis megtartották, még akkor is, ha Brown asszony szerint „Harrison rendszeresen leszánkázott róla”. És elszántságuk minden elismerést megérdemel, ugyanis más párok nem voltak ennyire „rugalmasak”.

Kinek a szeme fénye, kinek az otthon réme © Dripnet

Debra Cherney (49) és Hartley Bernstein (56) hasonlóan a mennyekben érezték magukat, amikor ikreik, Cole és Brooke megérkeztek gyönyörűen berendezett, Park Avenue-i lakásukba. Amikor az ikrek elkezdtek járni, rájöttek, hogy ha nem akarnak általános rendetlenséget a belsőépítészetileg nagy gonddal megtervezett lakásukba, az egyik szobát fel kell áldozniuk játszószobának. Ekkor Cherney asszony elmondása szerint „életének egyik legnehezebb döntését” kellett meghoznia. Fel kellett adni az ebédlőt.

„Esztétikailag nagyon érzékeny ember vagyok, valami megmozdul belül, ha egy gyönyörű szobát látok. Belegondolni is nehéz, hogy a játszószoba valamikor a vizuális megfelelője volt annak, ha valaki Bachot vagy Mozartot hallgat. Most pedig olyan, mintha Barney-t (egy lila dinoszaurusz) hallgatnánk” - mesélte Cherney asszony a New York Times-nak, miután a XVIII. századi mahagóni asztalhoz és a székekhez raktárat béreltek, bő 18 évre, amíg az ikrek fel nem nőnek. És ez az még mindig odaadó dolog volt ahhoz képest, amit Bob Stratton(48) és felesége, Sandra McLean (50) tettek, akiknek bármilyen kompromisszum túl nagynak bizonyult.

Strattonék gyeremekei, Fin és Fia, 2 és 5 évesek voltak, amikor szüleik megvettek egy régi festékgyárat a brooklyni Cobble Hillen. A pár a gyárat gyönyörű, kétszintes, tetőtérbe nyúló lakásnak képzelte, és nem engedtek a dizájnból. Beterveztek ugyan egy játszóteret a pincébe a srácoknak, de ezért cserébe a ház más területén a gyerekeknek a játék alig volt engedélyezve.

„Játszhatnak egy játékkal a nappaliban, de amint befejezték, azonnal el kell pakolniuk azt is, mert nekem nagyon sokat számít, hogy milyen tárgyak vesznek körül. Amikor pedig emberek jönnek a házba, a legutolsó dolog, amit akarok, hogy játékokkal bombázzák őket” - meséli McLean asszony.

A család csak a konyhán változtatott egy cseppet, ahol egy Parsons-féle étkezőasztalt tartós kőrisfából csináltatták az eredeti elképzelés helyett. „Azért akartam kőrist, hogy a hírhedt fafaragásos szituáció ne ismétlődhessen meg” - mesélte Stratton, utalva az incidensre, amikor Fia négyévesen egy golyóstollal belefaragta a nevét a cseresznyefa ebédlőasztalba, ami éppen akkor érkezett meg Franciaországból.

Arra a kérdésre, hogy a házaspár mit csinált az éles bútorokkal és a gyönyörű, de egyik oldalán teljesen korlát nélküli, az egekig szökő dió lépcsősorral, McLean asszony egyszerűen azt felelte: „A gumi élvédők gusztustalanul néznek ki, és nem érzem úgy, hogy ilyen mértékű áldozat lakóterünk szépségéből szükséges. Ami pedig a lépcsőt illeti, szóba sem jöhetett, hogy rácsot húzzunk szabad részére. Inkább betanítottuk a gyerekeket arra, hogyan fogják a meglévő korlátot. Eddig még senki sem esett le.”

Krisztina O’Brien