A legjobb somlói a városban
A Lukács cukrászda rossz helyről indul a versenyben.
A Lukács cukrászda rossz helyről indul a versenyben. Ott van ugye a pompás történelmi múlt és a sokak által rajongott műemlék épület, közben pedig egy bankkal van egy házban és a bejáratról hamarabb jut eszünkbe egy múzeum, mint fincsi sütemények. Milyen rendes a bank, hogy ilyen szépen felújította, szokták mondani, de erősen naiv egy pénzügyi vállalat szívjóságában bízni, valószínűbb, hogy ez volt az ára az impozáns Andrássy úti épületnek.
Olyan hét évvel ezelőtt léptünk be először a felújított Lukács ajtaján és már akkor is nyomasztónak éreztük, de aztán megbarátkoztunk süteményeikkel, amelyeket rendszeresen fogyasztottunk. Saját otthonunkban, mert a leülős rész mindent felülmúlóan ízléstelen volt. Nem voltak szuperjók, de az ár-érték arányt elfogadhatónak találtuk és ötperces séta árán szerezhettünk sütit. Aztán a Lukács bezárt és amikor újra megnyitott, vérig voltunk sértve. A hatalmas tárlókban alig néhány szelet torta, három darab pogácsa 600 forint, megőrültek ezek? - kérdeztük. Két évig csak pénz felvenni léptünk be az épületbe, aztán egy macaron-vággyal teli napon elcsábultunk a mandulás teasüteményükre és csak néztünk. Majd jött a fagylaltszezon és felfedeztük, hogy bár nem olcsón, de csodálatos fagylaltot árulnak a Lukácsban, a szívünk elkezdett melegedni az irányukba. De még mindig ott voltak az árak, 1200 forint egyetlen süteményért, nem kevés, ráadásul képtelenség úgy kóstolni, hogy csak egyet eszünk. A Váci Desszertszalonban szerzett keserves kiábrándulásunk után azonban úgy gondoltuk, most már muszáj megnézni közelről a Lukácsot, úgyhogy gyáván meghívattuk magunkat.
Ebéd után már nem ettünk és zöld teával, szénsavas vízzel próbáltuk magunkat tisztán tartani az esti orgiára. Összesen nyolc süteményt kóstoltunk meg, illetve a végén még egy kis csokoládé fagylaltot a biztonság kedvéért. Az összbenyomás rendkívül kedvező volt, most már tudjuk, hogy mit vegyünk legközelebb a családi ebédhez. A bejárat még mindig távolságtartó és szomorkás, de a leülős rész csiri-csáréból elegánsra változott, végre fapadló van a piros padlószőnyeg helyett és a sok arany-ezüst díszítést is sikerült ellenpontozni.
Elsőként egy chocolate mousse érkezett, itt kiderült, hogy milyen pompás ötlet volt nem egyedül érkezni, mivel e sorok írója nem kifejezett rajongója a habos édességeknek, de a minőség még így is mellbevágó. Akik pedig eleve szeretik az ilyesmit, egyenesen odavoltak. A levegős, de nem kemény és nem is folyós hab egy ropogós (crunchy) aljzaton üldögél, amelyben nagyon enyhe sós ízt is felfedeztünk, pont kellemes ellenhatás volt a csokoládés édességhez.
Következett egyik kedvencünk, az összesítésben nagyon előkelő helyen végzett pekándiós, csokoládés tarte. Eleve készültünk rá, hiszen ilyesmit az ember nem szívesen csinál otthon, túl sok vele a munka, a vicces az, hogy mégis olyan volt az íze, mintha a saját kezünk alól került volna ki. Mármint ha mi csodálatos szakácsok lennénk persze. Nehéz róla beszélni, mivel tulajdonképpen semmi különös, egy jó állagú tésztán csokoládés töltelék a tetején pekándióval – viszont mindez egyszerűen tökéletes minőségben és ízben.
A második forduló kissé ellentmondásosra sikerült, mivel az Eszterházy torta nagyon nem a kedvencünk, viszont egy caramel mousse volt a párja, ami hab ide vagy oda, egyöntetűen meghódította mindannyiunk szívét. Az Eszterházyt a máshol megszokott dió helyett ropogós mandulával készítik, a tésztája nagyon vékony és könnyű, viszont a krém aránylag tömény volt, de amennyire értünk hozzá, ez az elvárás, ezért is nem rendelnénk magunktól soha. A karamelles mousse azonban még a habok iránt nem elfogult vendéget is boldog mosolygásra készteti, legalábbis azokat, akik szeretik a vajat. Mi őszinte hívei vagyunk a jó vajnak, ezért csendesen, de nagyon örültünk. Külön említésre méltó a mousse tetején figyelő grillázs, amit végre pont a tökéletes hőfokon zártak el, nem mintha nem ez vártuk volna, de mégis, ritkaság az ilyesmi.
Ötödik és hatodik versenyzőnk ismét cseppnyi ambivalenciát keltett bennünk, az ízlések, ugye. A mascarponés-málnás tarte-ért egészen konkrétan rajongtunk. Ropogós, de nem száraz csokoládés tészta ágy, rajta szégyentelenül gazdag sajt, a tetején pedig az érintetlen gyümölcs. Egyetlen baj van vele, hogy hamarosan most már tényleg vége a málnaszezonnak, márpedig a repülőn hozatott vagy a mirelitmálna nem ugyanaz, nagyon nem. Amiért nem annyira voltunk oda, az a névadó Lukács torta, bár elismerjük az erényeit. Ez az az édesség ugyanis, ami állítólag egy hétig is megtartja minőségét, “úgy van kitalálva”. A már megszokott, mesterien könnyű csokoládés tészta, saját készítésű baracklekvárral és a csokoládés borítás alatt vékony réteg marcipán. A legnagyobb meglepetést a marcipán jelentette, amiben a cukor mellett a mandula ízét is érezni lehetett, ez itthon nem mondható gyakorinak, nem is hazai termék sajnos.
A grande finálé a somlói galuska lett volna, de aztán persze volt ráadás is. A Lukács somlóija nagyon is alkalmas a kápráztatásra, de nem a pohárban történő tálalás miatt, azt nem értjük, mert csak nehezíti a hozzáférést ehhez a gyönyörűséghez. Az élmény akkor következik, amikor az első adag vaníliakrém íze elömlik a szánkban. Eddigi tapasztalataink alapján ez Magyarország legjobbja a témában, könnyű, sima és mégis elképzelhetetlenül teljes, nem tömör, nem is folyós, hihetetlen állagú krém, természetesen kevés cukorral. Az itt már megszokott rendkívül könnyű piskóta kíséri és persze kesernyés csokoládé, de az arányok erősen eltérnek a somlói esetében tapasztaltaktól. Nem borít be mindent a sötét csokikrém, a vanília sokkal dominánsabb, de bűn is lenne elnyomni ezt a tökéletességet, további erőteljes meglepetést jelent a valódi és minőségi alkoholba áztatott mazsola. Kérdés, hogy ez még mindig somlói-e, de minket nem érdekel, csak az számít, mennyire jó.
A ráadást a profiterol jelentette, ami nem hasonlít egyetlen más profiterolra sem, amit eddig láttunk. Nincsen nyakonöntve ilyen-olyan krémekkel (nemrég egy jónak mondott olasz étteremben Itáliából hozatott, “igazi” változatot kaptunk, undorító vajas krémmel borítva), szinte már ijesztően minimalista a külseje. A szívfájdítóan tökéletes tésztán, hiszen ilyet mi soha fogunk otthon készíteni, kevéske krém, az összhatás elképesztően nyers. Csak az fogja szeretni, aki képes elvonatkoztatni attól, mit is neveznek máshol profiterolnak és aki képes értékelni a tészta fennköltségét és a mögötte lévő munkát.
Az árak, azok magasak. De az a helyzet, hogy az utóbbi időben már csak gyanakodni tudunk, ha valaki olcsón ígér minőséget. Olyan ugyanis nincs. Az Amadei és a Valrhona csokoládé sokba kerül, ahogy a biotejszín, az ausztrál mazsola és az osztrák marcipán is. Az érdeklődők számára megoldást jelenthet, hogy a Lukács hétvégente különleges ajánlattal várja a vendégeket. Ilyenkor 1500 forintért a fanatikus séf, Devin Ticmanis által összeállított süteménytálon egyszerre többféle desszert is kipróbálható. Több pénzből kevesebbet ehetünk itt, mint egy átlag cukrászdában, de megéri. Aki pedig egyszerre csak kevesebbet akar befektetni, az még mindig vehet fagylaltot, amiben szintén bajnok a Lukács.
KM
