„Éppen mindenki arról ugatott, hogy az adók nem folynak be, a kormány nem tudja, miből fizesse a tisztviselőket, hogy a vidéki városok csődbe kerülnek, hogy a dollár bedöglött, […] hogy a nyugdíjasok illetményét újra leszállítják, a tisztviselőknél a lakbért beolvasztották a fizetésbe, és evvel adókötelessé tették, és az állam evvel is nyert, és ilyeneket, hogy a legnagyobb cégek felborulnak.” A szöveg nem mai korunkból, hanem a nagy gazdasági világválság (1929–1933) idejéről való. Móricz Zsigmond középosztályi hőse berzenkedik így Az asszony beleszól című regényében (1933).

A Budapest Negyed legújabb száma leginkább azt az a pofonegyszerű összefüggést illusztrálja, ha baj van, a legnyilvánvalóbb, hogy összébb húzzuk magunkat. Mintegy társadalomtörténeti aláfestést szolgáltat a minapi soros botránynak, amidőn Bajnai Gordon elnézést kért, mert egy tévéinterjúban az ingatlan-/vagyonadó kapcsán meg merte jegyezni, hogy azoknál „valami probléma van”, akik munkaképesek, de sokkal nagyobb ingatlanban laknak, mint amelyet fenn tudnak tartani. „Azt az ingatlant el lehet adni, lehet kisebbe menni, ha nem bírja fenntartani. Ez tudom, hogy keményen hangzik.” Egy ország hördült fel, s nyilvánosan egyedül csak az effélékben eltökéltnek mutatkozó Bokros Lajos értett egyet a kormányfővel.

A Budapestről szóló negyedévi lap a Házak, lakások, emberek – látszólag tágra szabott – témakörben közöl írásokat Bácskai Vera történész vendégszerkesztésével. Közülük azonban a legérdekesebbek leginkább arra a kérdésre adnak választ, mit kezd a fővárosi ember azzal, ha megszorul, csődbe megy, eladósodik, nem tudja fenntartani korábbi életnívóját vagy nincsen lakása.

© Wikipedia

Időben a legelső Hild József (1789–1867) esete, aki a reformkori város arculatának kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett. Pest város architektor-építésze nem csupán tervezéssel, hanem „generál kivitelezéssel” is foglalkozott, ahogy az akkoriban dívott. Hild egy személyben volt tervező, statikus, bonyolító, főpallér és építési vállalkozó.

 Az élete során több száz (!) házat, köztük számos egyházi és középületet is felhúzó építőmester fél évszázados működése során egyáltalán nem járt mindig a napos oldalon. 1855-ben például úgy tűnt, a hullámok átcsapnak a feje fölött, és hatvanezer forintos tartozása megfojtja vállalkozását. Fizetőképessége fokozatosan romlott meg, leginkább az építőanyagok és az élőmunka árának megdrágulása sodorta a csőd felé. De alaposan hozzájárult a bajokhoz léha fia, a lovaskapitány Hild Raphael, akinek Galíciában és Lombardiában sikerült csinos, hatezer forintos kártyaadósságot felhalmoznia. Összeghasonlításképpen: ez több volt, mint amit apja fizetett a Dohány utcai zsinagóga teljes állványzatáért. Mindezt Halmos Károly történész cikkéből tudhatjuk meg, aki kutatóként elsőként tanulmányozta a korábban elveszettnek hitt, de szerencsére a Budapest Főváros Levéltárában máig őrzött Hild-csődper iratait.

– A csődeljárás egyáltalán nem tartozott a ritkaságok közé a korszakban, sőt különös szégyennek sem számított, több jelentős építőmester munkássága során többször is került efféle szorult helyzetbe – mondta lapunknak Halmos. A fizetésképtelenséget a vállalkozás természetes, igaz, nem éppen örvendetes velejárójának tekintették, és a csődeljárás éppen arra szolgált – szolgálna ma is –, hogy a nehéz helyzetet rendezett körülmények között oldják meg, se a hitelező, se az adós ne szegje nyakát.

Hild maga indította el a processzust, a csőd megegyezéssel zárult, a mester és felesége eladta ferenchalmi nyaralójukat (ma II. kerület), és vélhetően 1858 decemberében lényegében már körvonalazódott a megoldás. Jelentős fizetési kedvezmények lehettek, hiszen a nyaraló csak hétezer forintot ért. Halmos szerint többször előfordult, hogy a fizetésképtelen vállalkozó még ennél is jobb feltételeket tudott kialkudni hitelezőinél.

A másik történetnek nem egyetlen hőse van, hanem egyenesen egy társadalmi réteg, mégpedig a középosztály. A dualizmus kora budapesti lakásviszonyainak jellemzője, hogy a hivatalnokok, tanárok, módosabb iparosok és kereskedők három-, négy- vagy ötszobás lakásokat laktak. A nagypolgárok, mágnások vagy szabadfoglalkozású értelmiségiek pedig még ezeknél is nagyobbakat. A szoba-konyhás lakások nagy része a külvárosokban és a belső kerületek mellékutcáiban, illetve a bérpaloták hátsó, udvari szárnyaiban voltak. Lakóik jellemzően proletárok vagy más kisegzisztenciák. A középosztály számára az első világháborúig a háromszobás lakás számított a „kötelező” minimumnak.

Alapvetően megváltozott azonban a helyzet a két világháború között. Miközben 1910 és 1941 között az összes budapesti lakás száma 174 ezerről 288 ezerre nőt, tehát 65 százalékkal, addig az egyszoba-komfortos (tehát fürdőszobás) lakások részesedése 0,21 százalékról 8,72 százalékra emelkedett. Elképesztő volt a garzonlakások megszaporodása, 31 év alatt 71-szeres (115-ről 8208 darabra) volt a növekedés, míg a mai szemmel nézve különösen meghökkentő típusnál, az egyszoba-konyha-cselédszoba-fürdőszobásoknál 70-szeres.

De kik lakták az egyszobás komfortos lakásokat? Gábor Eszter építészettörténész írásában elsősorban arra az irracionális csoportra volt kíváncsi, amelyik az egy lakószoba mellett cselédszobát is fenntartott. Mert világosnak tetszik az összefüggés, ha valakinek kevés a pénze, akkor kisebb lakásba költözik. De ha valakinek nincs pénze nagyobbra, miért kell neki cselédszoba? Hiszen mint Móricz regényének méltóságos asszony hőse is elmondja: „a mai világban ez a legnagyobb boldogság, ilyen kis lakás. Nem kell cseléd, nem kell agyonstrapálni az embernek magát. Minden kifogástalan, minden ragyog.”

Mint kiderült, a Gábor Eszter által megvizsgált új építésűnek számító lakásoknak csak a negyedében volt valójában cseléd, háztartási alkalmazott, a középosztály (értelmiségeik, tisztviselők, alkalmazottak) azonban ragaszkodott a látszathoz.

A modern (középosztályi) kislakás azonban sokba került. Ennek szemléltetésére álljon itt egy újabb Móricz-idézet: „Most ennek van a legnagyobb kelete. Úriemberek költöznek most örömmel ilyen lakásba… Csak persze, megint nagy befektetés, és banki kölcsönt nem lehet kapni” – panaszkodik egy a lakásait átalakítani vágyó háziúr.

Az újépítésű kislakás bére jóval magasabb volt, mint a századfordulós nagy lakásoké – derül ki Bácskai Vera esettanulmányából. Éppen ezért nem ért egyet azzal a nézettel, hogy a két világháború között a legtöbben azért választották volna a „régi” nagyobb lakás fenntartását, mert anyagi helyzetük megrendülését akarták „palástolni”. Ő racionális okokat lát a választás hátterében: a nagyobb lakás terheit viselő családok számára nem volt más kiút, mert a középosztályos életstílusnak egyre jobban megfelelő modern, kisebb lakásba költözés elérhetetlenül költséges volt számukra. Ráadásul a kétszobás lakások iránti kereslet a korszakban nagyobb volt, mint a kínálat.

De mit tehetett a lakása fenntartásával küszködő család? Beköltöztette elbitangolt családtagjait vagy kiadott albérletbe egy-két szobát. Ettől persze zsúfolttá váltak a lakások, és romlottak az életkörülmények. Ám nem nagyon volt más választás, mert a „jobb, úri házakból” való elköltözés rosszabbakba legalább annyira lefokozta az úri családot, mint az albérlők tartása.

Bácskai Vera és Gábor Eszter kutatásaiból az is kiderül, hogy nem a szocializmus IKV- és társbérleti világában jöttek divatba a leválasztások, mert „a régi épületek háztulajdonosai is az egykori nagylakások megosztásával válaszoltak a kereslet változására”. De, mint arra Gábor rámutat, az egyszobás cselédlakás a második világháború után válik csak igazán nagy kinccsé: „ha a szoba eléggé kicsi volt, akkor nem kellett félni a kiigényléstől, társbérlő beköltöztetésétől”.

Budapest egészen a rendszerváltásig lakáshiánnyal küszködött, amiben voltak különösen ínséges korszakok is. Ilyen volt az ostrom utáni. A főváros közel negyvenezer épületének 27 százaléka elpusztult vagy súlyosan megrongálódott; több mint 32 ezer lakás megsemmisült vagy vált lakhatatlanná.

Házak tűntek el, de házmesterek még a romokon is maradtak. Az 1945-ben meginduló igazoló eljárásoknak kellett tisztázni, hogy a rossz hírű, nyilas szimpátiával és párttagsággal gyanúsított házmestereknek milyen személyes szerepük volt a háború vészterhes éveiben: „tanúsítottak-e népellenes magatartást vagy sem”.

A politikai felelősségre vonást számos egyéb régi sérelem színezte át. Az egykor háromszereplős játszma (háztulajdonos–házmester–lakók) új szereplővel egészült ki. A lakók közül egyszerű többséggel választott házmegbízott elvileg a lakókat képviselte, de sokszor az új politikai hatalom, a kommunista párt rezidense volt, akinek a reakciósok kiszűrésében volt kulcsszerepe. Nagy Ágnes levéltáros idézi egyikük bejelentését az igazoló biztossághoz: „a Nagymező-u. 48. ház felügyelője […] nagy német barát. […] Barátságot tart fenn a reakciós érzelmű lakókkal, alattomos kétszínű sváb magatartásáról feltételezhető, hogy suttogó propaganda híve, mely még mindig várja a régi reakciós rendszer visszajövetelét.”

A támadásokat a védekezésre kényszerülő házmesterek igyekeztek azzal elhárítani, hogy a lakóknak valójában a munkakörük által megjelenített renddel volt bajuk: a „durva támadás kizárólag személyem ellen szól, és nem más, mint antipátia, ugyanis a fő elvem ma is a házban: lakjunk csendben és tisztán”. A megtámadottak gyakran alkalmazták az új rend szóhasználatát és szempontrendszerét: miszerint ők kétkezi dolgozók, akiket korábban éppenséggel kommunistasággal vádoltak, és emiatt hátrányt szenvedtek.

Utólag egyébként valóban nehéz lehetett eldönteni, hogy egykor valakit azért pirított-e le a házmester, mert zsidó vagy baloldali volt, vagy azért, mert hangoskodott. „A házfelügyelők igazolása során termelődő diskurzusok a bérház társadalmi terének értelmezéseit hozták létre” – írja talányosan Nagy Ágnes. Mint ahogy az is talány marad, hogyan zárulnak az igazolási eljárások a VI. és VII. kerületben. A szerző sejteti, a kommunista párt a kisnyilasokkal szembeni megbocsátása érvényesült a házmesterek esetében is.

Nem marad ilyen hiányérzete az olvasónak Prakfalvi Endrének a Lehel téri élmunkásházakról szóló írása nyomán. Az ostrom utáni újjáépítési láz rövid időre felvillantotta az építészek előtt, hogy modernista elképzeléseikkel álljanak elő. Új városrészeket álmodtak pont- és sorházak százainak levegős és napfényes telepítésével. Csakhogy az ország és a főváros szűkös erőforrásaiból új lakóházak építésére alig futotta. 1948-ban például országosan 2400 lakás átadását tervezték, ebből 1500-at a fővárosban, közülük nem kevesebb, mint 1400 romlakás felújítása volt.

A hároméves terv mielőbbi megvalósítását támogatta az élmunkás mozgalom. „Termelj többet – jobban élsz!” – volt a jelszó. Az első élmunkás jelvényeket 1948. május elsején osztották ki, az 1-es számú élmunkás Gerő Ernő, a „hídverő” közlekedési miniszter lett. A rendszer emberi lakókörülményekkel is meg kívánta jutalmazni serényen dolgozó híveit, akik leggyakrabban rosszabb helyzetben éltek, mint az „átkosban”.

A presztízscélú lakásépítkezések közül kiemelkedik, noha nem egyedüli az Élmunkás (ma Lehel) téri építkezés 1948 és 1950 között. Prakfalvi szerint kiváló minőségű házak épültek akkoriban: például a Mónus Illés rakparti pontház, a Csepel, Béke téri lakóházak, és ilyen volt a Lehel téri négy épület is. Tervezőik egyben mintaházaknak tekintették őket, amelyek megoldhatják majd a tömeges lakásínséget. Ám az olykor központi fűtéssel és lifttel felszerelt épületek túl költségeseknek bizonyultak, helyettük jöttek a társbérletek, a cs-lakások és a hetvenes évektől a házgyári panelek.

De kik is kerültek az élmunkásházakba? Óriási volt a tolongás. Bár elvileg soron kívül csak élmunkások és Kossuth-díjasok kaphattak volna helyett az élmunkásházakban, Kádár János belügyminiszter a honvédségnek, az ÁVH-nak és a rendőrségnek adta a lakások jelentős részét; az élmunkásoknál a jogosnak minősített igényeknek kevesebb, mint tíz százalékát sikerült kielégíteni.

A lakáshiány ellenére a magas lakásfenntartási költségek miatt a Lehel téren lakóknak eleinte a 90 százaléka költözni akart, gyakoriak voltak a lakbérhátralék, a B jelű ún. MÁVAG-házban élők többen albérletbe adták ki az egyik szobát. A lakbérrel másutt is gond volt, például a tatabányai „bányászházaknál”, ahol a tágas, 96 négyzetméteres lakások bérét sokallták. Az azonban biztos, hogy a problémák hamarosan megoldódhattak, mert a lakók többnyire ragaszkodtak a jól megépített „élmunkásotthonukhoz”.

Nem így történt a lakáshiánnyal, amely évtizedekre megtelepült a fővárosban. 1954/55 fordulóján például annyira elmérgesedett a helyzet, hogy egy új, 174 lakásos Hungária körúti háznál csaknem fegyveres konfliktushoz vezetett. Mert hiába kapott a honvédség 62 lakást, a felháborodott hivatásosok golyószórót telepítettek a házba, hogy a seregen kívüli igénylőket távol tartsák.

(Budapesti Negyed, 2009/1)

Zádori Zsolt