hvg.hu: Mintegy harminc évet felölelő játékos pályafutásából mi a legkedvesebb emléke?

Pásztor György: Nehezen tudok választani, ha mégis, akkor talán az 1959-es magyar bajnoki címre emlékszem a legszívesebben. Abban az évben szezon végén négyes holtverseny alakult ki az Újpesti Dózsa, a Vörös Meteor, a Fradi és a BVSC között. Mi, a Meteor az Újpesttel játszottunk, melynek már egy döntetlen is elég lett volna, ebben az esetben viszont mi csak negyedik helyen végeztünk volna. Döntetlenre állt a meccs, amikor 37 másodperccel a vége előtt szóltam az edzőnek, hogy nem szeretnék cserélni, a pályán akarok maradni. Mondta jó, de akkor menjek előre a csatársorba annak ellenére, hogy mindig is hátvéd voltam. A korong hozzám került, kapura törtem, és 18 másodperccel a lefújás előtt betaláltam, így megnyertük a bajnokságot. De említhetném az akkor nálunk erősebb lengyelek elleni válogatott meccset is a Városligetben, amikor tízezer ember előtt győztük le őket. Vagy az 1940-es „Téli Sporthetet” Garmisch-Partenkirchenben, melyet azért rendeztek, mert a téli olimpia a háború miatt elmaradt. Ott kerültem be először a nemzeti csapatba, ráadásul döntőt játszottunk a Cseh-Morva védnökség csapatával. Ha az ember egyszer elkezd visszaemlékezni, nehezen ér a végére.

hvg.hu: Gondolom, sok más sport szóba jöhetett akkoriban. Miért a jégkorongot választotta?

Pásztor György: Középiskolába a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, amelynek a bentlakásos internátusában laktam. Akkor mindennapos bérletünk volt a Városligeti Műjégpályára, így rendszeres szabadidős foglalkozás lett a nap másfél órás korcsolyázás. Néha bajnoki mérkőzések is zajlottak a napnak abban a részében. A tornatanárunk aztán egyszer csak szólt nekem, hogy milyen jól korcsolyázom és nincs-e kedvem játszani az iskolacsapatban. Szívesen mentem, meg is tetszett, és ezután nem volt kérdés, milyen sportot választok.1941-ben, az érettségi után megkeresett a Budapesti Korcsolyázó Egylet edzője és azonnal leigazolt, 1944-ben pedig már bajnokságot is nyertünk a Magyarországhoz akkor visszacsatolt Csíkszeredán. De ez már történelem.

A védő kapura tör: egy fotó Pásztor György archívumából

hvg.hu: Játékos pályafutása után sosem gondolkozott el azon, hogy edzőnek álljon?

Pásztor György: Pár évig ugyan voltam a Budapesti Építők játékos-edzője, de igazából sohasem akartam edző lenni. Oda is csak úgy kerültem, hogy akkor már évek óta az Építőknél vitorláztam, és felkértek, hogy ha már úgyis az egyesületnél vagyok, nem segítenék-e a jégkorongcsapatnak is. Igent mondtam.

hvg.hu: Edzőnek ugyan nem állt, de a sportban maradt itthon is és nemzetközi szinten is. Sportvezetőként mit tart a legnagyobb eredményének?

Pásztor György: Itthon nagyon nagy eredmények tartom, hogy a Magyar Jégsport Szövetség elnökségi tagjaként szerepet játszhattam 1988-ban a különálló Magyar Jégkorong Szövetség létrejöttében. Ez óriási lökés volt a hazai sportnak. Nemzetközi szinten pedig nyilván azt, hogy immár 51. éve ülök a Nemzetközi Jégkorong Szövetség kongresszusain, ebből tizenkét évet töltöttem az elnökségben. 24 évig voltam az orvosi doppingbizottság vezetője egészen 1994-ig, amikor tiszteletbeli taggá választottak. Összesen hét téli olimpián és negyvenhat világbajnokságon voltam ott az IIHF képviseletében, melyekre mind a mai napig járok. Minderre feltette a koronát, mikor 2001-ban a Hírességek Csarnokába, a torontói Hall of Fame-be választottak, hiszen óriási megtiszteltetésnek tartom, ha a szakma a saját sportágában valakit a legnagyobbak közé jelöl.

Pásztor György a Stanley Kupával

hvg.hu: Ön hetven éve a sportágban van, így folyamatosan követhette a változásokat. Miben más a mai a jégkoron, mint a régi?

Pásztor György: Nagyon sok mindenben, mint minden más sport: a szabályokban, a játékosok képzésében, a felszerelésben. Játékos koromban például még ismeretlen volt a pattintott lövés, nem volt fejvédőnk, másmilyen volt az ütőnk. Mára felgyorsult a játék. Régen is gyorsan korcsolyáztunk, de a mai hoki sokkal dinamikusabb. Régen maximum 2-3 sorral játszottunk, ma már minimum négy kell. Még a cserék is felgyorsultak. Sokáig nem volt oldalmandiner, a palánk csak később jött be. A legszembetűnőbbek azonban a szabályváltozások. Kevesebb megszakítás van a meccseken, az újabb és újabb szabályok pedig a gólok számának növelésére irányultak.

hvg.hu: És a magyar hoki miben változott?

Pásztor György: Érdekes, hogy a magyar hoki a háború előtt igen-igen jó helyet foglalt el a világ jégkorongjában, 5.-6. helyeket értünk el a világbajnokságokon. Nem egyszer tízezres közönség előtt játszottunk egészen addig, míg kezdték egyre jobban elnyomni itthon a jégkorongot. A „megtűrt” kategóriába került, az „urak sportjának” tartották a hokit, akárcsak a teniszt, a vitorlázást, a golfot vagy a lovassportokat. Mindezt egy téves megítélés alapján, hogy milyen társadalmi rangú emberek játszották a sportot. Ez a lépés sajnos nagyon kihatott a hoki jövőjére, nem volt könnyű innen felállni.

Pásztor György a Hall of Fame-ben

hvg.hu: Most, hogy túl vagyunk egy A csoportos világbajnoki szereplésen is, mit gondol, van esélyünk és lehetőségünk az elitben maradni?

Pásztor György: Mindenképpen van, de ez összetett kérdés. Kulcsfontosságú a minél jobb felkészülés, elsősorban erőnléti szempontból. Az Alba Volán EBEL-meccseit például kifejezetten szeretem nézni, és a végére néha észrevenni a fáradtságot. Ezt azért mondom, mert a fehérvári gárda alkotja a magyar válogatott gerincét. Erősebb magyar bajnokság kell, több csapattal. Óriási szerepe van az utánpótlásnak, szerencsére ma már 1200-1300 gyerek jégkorongozik szervezett körülmények között. A sportvezetés hozzáállása is számít, mi annak idején például elismerést mindig kaptunk a szövetségtől, pénzt viszont nem nagyon. A Kisstadion 1961-es átadásán kívül semmilyen más jégpálya nem épült. Márpedig a játékhoz pálya kell, minél több. Lengyelországban és Csehországban annak idején is tudták ezt, ott két éven belül több mint harminc fedett pálya épült. Erős is volt a jégkorongjuk.

hvg.hu: És mit vár a mostani Divízió I-es világbajnokságon? Milyen szereplésre számít a magyar válogatottól?

Pásztor György: Erős a mezőny, ezért jósolni szinte lehetetlen, de abban biztos vagyok, hogy megfelelő felkészüléssel van remény a feljutásra is.

hvg.hu: 87 évesen mivel tölti leginkább az idejét? Hogyan tart kapcsolatot a mai magyar jégkoronggal?

Pásztor György: Hazai szinten szeretek meccsekre járni, amikor alkalmam nyílik rá, meg is teszem. Alakulóban van a Magyar Jégkorong Szövetség Történeti Bizottsága, mely többek között a Hírességek Csarnokát, egy múzeumot és egy a szakkönyvtárat is magába foglal. Ennek Raffa György az elnöke, jómagam tanácsadóként szeretnék segíteni. Tavasztól őszig a Balatonon vagyok, ahol az egyik legfontosabb tevékenység, a saját bor és pálinka kezelése tölti ki az időmet. Az unokám, Aruna is gyakran van velünk, különösen, ha Beatrix lányom külföldön dolgozik (Pásztor Beatrix a filmszakmában vívott ki nevet magának, számtalanszor dolgozott külföldön, többek között Hollywoodban is). Az elmúlt évben sokat volt nálunk. Sokat járunk baráti társaságba is, ahol tréfásan panaszkodom is, ha kérdik tőlem a koromat, hogy hiába, mégis 87 éves vagyok, utolért a kor, mert néha már 55 évesnek érzem magam.

A MAGYAR HOKI LEGENDÁI

A magyar jégkorong nemcsak nagy egyéniségekkel és legendás játékosokkal, edzőkkel, sportvezetőkkel dicsekedhet, de szerencsére akad, aki könyvekben örökíti meg őket az utókornak. A Magyar hokisztori után itt van a Magyar hokilegendák című kötet, mely Tejfalussy Béla és Kovács Attila újabb közös munkája.   A könyv Pásztor György, Schell László, Rajkai László, Kercsó Árpád, Ancsin János és más hírességek pályafutását mutatja be, valamint a család, barátok, és sporttársak közreműködésével elsőként emlékezik meg a 2009-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt kiváló magyar jégkorongozóról, ifjabb Ocskay Gáborról.   A kötetet korábban még sehol nem publikált fényképek és kordokumentumok teszik teljessé, a szerzők pedig feldolgozták a jelenleg legsikeresebb hazai jégkorongcsapat, az Alba Volán négy évtizednyi történetét is.

Vincze Szabolcs