A korszerű téglák és a keramikus falazó-elemek, blokkok gyártása során a mesterséges szárításhoz hatalmas mennyiségű hőt használ fel az építőipar. A szén, olaj, gáz, vagy fafűtésű szárítók ontják a levegőbe a környezetszennyező anyagokat. Még a keramikusok elektromos kemencéi is, hiszen azok áramát és erőművekben termelik.

Az Egyesült Államokban a 70-éves Henry Liu építőmérnök 1999-ben kiötlött egy környezetkímélő "zöld-téglát" és annak gyártási módozatát. A széntüzelésű erőművek környezetében melléktermékként keletkező szálló pernye és víz keverésével képez anyagot. Formákba töltve 700 báros nyomással, hidraulikus présekben állítja elő az akár üreges téglákat.

A fehér-szürke pernye a tárolóhelyeken magától is cementálódik, ám a nagy nyomás hatására a benne lévő 20-30 százaléknyi kalciumoxid gyorsan igen szilárddá, víznek-fagynak ellenállóvá válik. Szinte betonkeménységűvé cementálja a téglát, amelynek a színe a szilárdításához hozzákevert vegyi anyag hatására vörösesre változik.

A már nyugdíjba vonult mérnök ötletét a National Science Foundation, a Nemzeti Tudományos Alapítvány felkarolta és nyolc éven át 600000 dollárral támogatta. Rövidesen megkapja rá a szabadalmi jogot és tervek szerint 2008-ban megkezdődhet a zöld téglák tömeggyártása.

Megjegyzendő, Magyarországon a múlt század hatvanas éveiben a borsodi kohászatban bőven keletkező kohósalakból készítettek hasonló salakbeton falazó elemeket. Ám azok üregeibe behatolt a légköri nedvesség, mállani kezdtek és a salakbetonból készült épületeket le kellett bontani.