Első látásra mindenesetre határozottan a meglepetés erejével hat a készülék: kisebb egy bankkártyánál, súlya 70 gramm, külseje pedig inkább lépésszámlálóval ötvözött MP3-lejátszót idéz, mint olyan eszközt, amivel beszélgetni lehet.

Az N2 fő különlegességét – a fenti érzetre némileg rájátszva – a kezelését szolgáló, "láthatatlan lézerhálónak" titulált megoldás adja. Az iPhone-hoz és a modernebb érintőképernyős készülékekhez hasonlóan ugyanis nincs rajta billentyűzet, ehelyett az LCD-képernyő széleibe beépített infravörös szenzorok érzékelik az ujjak mozgását és helyzetét, lézerről igazából szó sincsen.

Ha a képernyőn függőlegesen vagy vízszintesen húzzuk az ujjunkat, minden menüben vagy alkalmazásban a képernyőn elhelyezett apró, halvány nyilak jelzik, hogy milyen lehetőségeink vannak. A menürendszer fülei között például úgy lépegethetünk, ha a képernyő tetején húzzuk el ujjunkat balról jobbra (vagy fordítva), az adott szolgáltatáshoz tartozó opciókat pedig úgy hozhatjuk elő, ha a képernyő jobb alsó sarkából húzzuk fel ujjunkat a bal felső sarokba. A legkönnyebben még az jegyezhető meg, hogy ha a képernyő alján balról jobbra söprünk egyet az ujjunkkal, akkor fogadjuk a bejövő hívást vag hagyunk jóvá dolgokat; ha pedig jobbról balra, akkor utasítunk el vagy szakítunk meg beszélgetést, illetve lépünk ki alkalmazásokból.

A navigációhoz hozzászokni mindenesetre igényelt némi időt: sok esetben zavarónak tűnt, hogy épp a képernyő közepén nem lehet vízszintes vonalakat húzni, illetve nem lehet a képernyő két oldalát érintő vonalakhoz funkciókat rendelni (ha valaki ezt kívánná). Igazi zavart azonban mégis a képernyő alatt elhelyzett, joystickként használó gomb jelent. nehezen kezelhető, hasznát pedig csak a Tetris irányításakor láttuk. Mivel nem lehet egymás után többször, gyorsan megnyomni, még a játékot sem lehet vele élvezetesen játszani. Ez ugyan önmagában még nem annyira zavaró, de teljesen feleslegessé teszi a gomb ottlétét, és megkérdőjelezi a több éves tervezői munkát is.

Kifejezetten kellemes viszont, hogy tárcsázáskor és szövegbevitelkor a képernyőn megjelent gombokra rányomva a készülék vibromotorja jelez egy rövidet, így ha a készüléket nem is tudja majd mindenki vakon használni, a visszajelzés kényelmet nyújt a „gombos” telefonok használata után – a tárcsázás és az sms-küldés is simán zajlik, félreütési lehetőség pontosan annyi van, mint a gombos telefon esetében.

Tárcsázni és telefonálni kényelmesebb így vele, mint egy iPhone-nal, egy kézzel is remekül lehet használni, igaz, eltelhet némi idő, amíg az ember rájön , hogy a telefon hátoldalát kell a füléhez érintenie beszélgetés közben, nem pedig a képernyőt – ellenkező esetben problémánk lehet a beszélgetés hangminőségével.

A gyártók és a terjesztők egyaránt hangsúlyozzák, hogy a készüléket a divatos és egyedi telefon iránt érdeklődő fiataloknak ajánlják elsősorban, illetve azoknak, akik munkatelefonjuk mellé egy stílusos másodtelefont szeretnének beszerezni. Ezzel is magyarázzák az N2 kommunikációs hiányosságait: a készülékben ugyanis csak GPRS, illetve Bluetooth használható kommunikációs célokra, ami a mai standardokat elnézve kifejezetten szegényes.

Ami az N2 multimédiás képességeit illeti, zene- illetve videolejátszóként megfelelő: kezeli az MPEG, WMV, MPEG4, MP3, WMA és WAV formátumokat, a videókat akadás nélkül képes lejátszani, a zenehallgatási élményt pedig csak javítja a tény, hogy Sennheiser fülhallgatót mellékelnek a gyári csomagolásban az N2 mellé. A képernyő csak 176x220 képpontos felbontásra képes, ami pontosan annyira jó, hogy rosszabb felbontású videót, például egy mozitrailert megmutathassunk egy ismerősünknek, de részletgazdagabb fotóval vagy videóval ugyanez már elég problémás lehet. Miközben valamirevaló hobbitelefontól épp ezek a multimédiás képességek várhatóak el, elszomorítóan rossz minőségű, 2 megapixeles fényképező kapott benne helyet, amellyel szinte lehetetlen elmozdulás nélkül exponálni.

A multimédiás tartalmak és az N2 saját, Windows Mobile-alapú operációs rendszere is a készülékbe helyzett miniSD típusú kártyájára kerül, enélkül a készülék el sem indul. Kellemes gesztus, hogy az operációs rendszer szabadon másolható, így egyszerűen bővíthetjük a telefon memóriáját (csak átmásoljuk az egyik memóriakártya tartalmát a másikra), illetve bármilyen rendszerfrissítést és -bővítést hasonlóan könnyen követhetünk el (a bővítések a redneo.com címen található felhasználói fórumon találhatóak meg). Külön előny, hogy a rendszerfrissítéseknél nem törlődik semmilyen saját tartalom a memóriakártyáról – ez gyakran volt probléma például az MP3-lejátszók esetében. Ezért cserébe a készülék elég döcögősen indul el, hiszen az adatokat a memóriakártyáról kell betöltenie minden egyes újraindítás során.

A Neonode N2 hazai ára 95 ezer forint körül lesz; jár hozzá egy Sennheiser fülhallgató, egy töltő, egy töltőként is használható USB-kábel, valamint egy 1 gigabájtos memóriakártya is. A készüléket összességében főként azoknak merjük ajánlani, akik készüléküket inkább státuszszimbólumként akarják használni. Míg a telefon alapfunkcióit gond nélkül teljesíti, addig kérdéses, megéri-e a viszonylag magas összegért a manapság elvárható funkciók elég fájó hiányában.